A szerelem legyőzi a gravitációt is. Szó szerint ez az üzenete Juan Solanas filmjének, ami egy baromi ígéretes koncepcióból indít: két ikerbolygó olyan közel létezik egymáshoz, hogy ami az egyiknek az égboltja, az a másiknak a felszíne. Lehetséges az átjárás egyikből a másikba, bár ezt egy egész sor természetes és emberi törvény nehezíti: a gravitáció az adott Föld szülöttjét (és az ottani tárgyakat) akkor is maga felé húzza, ha az ikerbolygóra kerül, ráadásul az egyik Földet „fentinek”, a másikat „lentinek” nevezik, mert előbbin gazdagság és jólét van, utóbbin pedig nélkülözés, és a fentiek nem tolerálják a potyautasokat.

Ebből az ötletből számolatlan különböző stílusú, hangvételű sztorit lehetne ágaztatni, az akciótól a komédiáig bármilyen műfajt meg lehetne bolondítani vele (lássuk csak, mondjuk egy heist film, amiben az egyik planéta mesterbűnözői kirámolják a másik planéta valamely bankját/kaszinóját/akármijét… vagy egy szexfilm, amiben… ha!). Solanas a romantikus drámát választotta (ld. még: Sorsügynökség), amihez az alternatív univerzumos sci-fi csak háttér – olyan szempontból jobb is így, hogy nem feltétlenül kezdünk el homlokot ráncolni a felütés nyilvánvaló hülyeségei miatt (miért nem ütközik össze a két bolygó, miért nem forognak a tengelyük körül stb.), amik eleve kizárják, hogy science fictionként a film komolyan vehető legyen. Dobjuk a fantasy kategóriába inkább, megspórolunk magunknak egy fejfájást.

Itt van nekünk a fenti Eden (Kirsten Dunst) és a lenti Adam (Jim Sturgess), akik fiatalkorukban őrültnagy szerelembe estek, de aztán egy tragédia elszakította őket egymástól. Adam halottnak hitte a lányt, aki valójában csak amnéziás lett, és most, 10 évvel később, megtudva, hogy él, a férfi minden emberi és természeti törvényt áthágva „felmegy”’, hogy visszaszerezze élete értelmét.

Egy végletekig vitt Rómeó és Júlia felállással van dolgunk, ahol a fiú és a lány szó szerint más világban él, amiket nem csak a gravitáció választ el egymástól, de a kizsákmányolással mélyített gazdasági és társadalmi szakadék (azaz áthághatatlan közös légtér) is. Mindehhez képest az akadályok játszi könnyedséggel gördülnek el a főszereplők útjából. Az amnézia 10 év után varázsütésre elillan, a gravitációs problémákra, mint kesztyű a kézre, érkeznek a megoldások, és értem én, hogy az egésznek a lényege pont a szerelem mindent legyőző ereje, de könyörgöm, ennél egy Hallmark oridzsinálban is sokkal súlyosabbak és veszélyesebbek a konfliktusok. Nincs feszültség, lapos a sztori, langyos a rendezés, a főszereplők is haloványak, hiába Jim Sturgess szimpatikus esetlensége és Kirsten Dunst csinos mosolya.

Solanas a karakterek kidolgozása, a kapcsolatuk elmélyítése, a történet emocionális erejének megteremtése helyett a vizualitásra koncentrál – ahhoz csak egy géppark kell, azt meg könnyebb szerezni 50 millióból, mint jó forgatókönyvet a semmiből. Vagyis az ígéretes premissza ellenére ez csak egy újabb üres látványfilm, ami nagyon igyekszik, hogy legalább percenként egy olyan beállítással szolgáljon, amit látva elcsoroghat a néző nyála, az sem baj, ha giccses, és ha kilóg a CGI lába. Egyszerű „felejtsük el” vállvonással mennénk tovább, ha nem volna a végeredmény ugyanazért dühítő, amiért pl. annak idején a Benjamin Button is az volt: elpazarol a szépelgésre egy jó ötletet, ami túl markáns ahhoz, hogy másvalaki csak úgy átvegye, és kezdjen vele valami értelmesebbet.