King Kongnak volt egy albínó fia, beleszeretett egy nőstény gorillába, megküzdött saját robotképmásával és Godzillával, meghalt, kómába zuhant, feltámadt, épp csak nem klónozták (még). Nem semmi, ahhoz képest, hogy Ernest B. Shoedsack és Merian C. Cooper eredeti King Kong filmtervét sokan jóízűen körberöhögték, mielőtt David O Selznik producer rábólintott, és az RKO 1933 március 2.-án, New Yorkban végre mozikba küldte a tomboló óriásgorillát. A film valami olyasmit kínált a nézőknek, amit még soha nem láthattak, s bár a gazdasági világválság miatt sokan még a számlákat sem tudták fizetni, a jelek szerint az emberek inkább éheztek, minthogy kihagyják az év attrakcióját. És ha hozzávesszük, hogy a kritikusok is elaléltak, és mind a vizuális effektusok, mind Max Steiner filmzenéje alapkövekké váltak a maguk területén, nem csoda, hogy Kongot ezek után nem hagyhatták békében nyugodni.

REMAKE-EK

King Kong (1976)

Az első remake-et Dino De Laurentiis felügyelete alatt a megbízható iparosnak tartott John Guillermin rendezte (miután mind Roman Polanski, mind Sam Peckinpah jól kiröhögte magát a felkérésen), Jeff Bridges, Jessica Lange és Charles Grodin főszereplésével. A modern időkbe helyezett történetben nagyobb hangsúlyt kapott a szexualitás, Kong és a nő kapcsolata, ugyanakkor szinte teljesen kiveszett belőle az eredeti kalandossága, a karizmatikus Denham helyére pedig egy unalmas, pénz- és sikerhajhász olajmágnás lépett (Driscollt egy torzonborz paleontológus váltotta). A film elnyújtott lett, a trükkjei pedig bénák, és nem a mai, hanem a ’33-as szinthez képest is: míg az akkori stop motion gorilla mozgásának, lényének egyáltalán nem tett rosszat a darabosság (ironikus módon kiemelte természetellenességét), addig Kong itt egy szőrbundát a fejére húzott embernek, hamisnak, gagyinak tűnt (suit motion!). De a nézőkkel már akkor is majdnem mindent meg lehetett etetni – a film bazinagy siker lett.



King Kong (2005)

Peter Jackson a maga újráját amolyan gyűrűk urásan 3 órába sűrítette, és visszahozta a KALANDot a King Kongba. Az egész egy monumentális-egzotikus edvencsör, Denhamnek az őrület határáig filmmegszállott karakterével, egy baromi hatásos horrorinzerttel (a rovaros-pókos gödörjelenet, amelynek elveszett, ’33-as eredetijét a rendező újraforgatta a DVD-extrákhoz), és egy minden korábbinál emberibb Konggal, illetve a közte és Ann Darrow közti kapcsolat hangsúlyosabbá tételével (noha valahol félúton a nő-szörny viszony átmenni látszik ember-háziállat kapcsolatba, ami nem keveset elvesz a pikantériából). A nagyszerű és kínosan pocsék CGI-t váltogató monstre produkciót kellemesen színesíti az ironikus humor, a kikacsintások sora – hibái ellenére is hatalmas élmény.



FOLYTATÁSOK ÉS… IZÉK

King Kong fia (The Son of King Kong, 1933)

A hollywoodi stúdióknak már 1933-ban sem esett nehezükre a kurvulás. A King Kongot márciusban mutatták be, és karácsony előtt már mozikban is volt az uszkve harmadannyi pénzből összedobott folytatás („gyorsan-gyorsan, minden nappal újabb potenciális nézők halnak éhen, és ugranak ki az ablakon”), amit Shoedsack egyedül vezényelt le, mert Cooper azt mondta, kösz, nem. A történet egy hónappal az első rész eseményei után játszódik, amikor a Kong-incidens miatt a fél város által perelt Carl Denham (ismét Robert Armstrong) visszatér a Koponya-szigetre, ahol állítólag nagy kincsek vannak elrejtve. Denham és társai összeakadnak Kong kisebb, de még így is elég nagydarab, viszont barátságos és amúgy albínó (I shit you not) fiával, Kikóval, akivel kölcsönösen megmentik egymást. Lesz is nagy barátság, sok mosolygás meg családias, nevetős, komikus pillanat, csak a lallala, a tánci-tánci meg a dizni logó hiányzik. Egyébként ez volt az utolsó Kong, amiben a címszereplőt stop motionnal keltették életre.



King Kong Appears in Edo (Edo ni arawareta Kingu Kongu, 1938)

Elvileg ez volt az egyik (?) első kaiju, ami 16 évet vert a japánok leghíresebb tokiópusztítójára, az 1954-es Godzillára. A nem hivatalos King Kong rip-offban az óriásgorilla a feudális Edo papírmasé kulisszái közt tombolt, az effekteket pedig az a Fuminori Ohashi kreálta, aki később a Godzillán is dolgozott. Fájdalom, ezt az alkotást pár év alatt elnyelte a történelem (vagy eltűnt, vagy Japán második világháborús bombázásakor veszett oda), és ma már csak könyvekben fellelhető fotók, hirdetések bizonyítják, hogy egykor létezett (és sokan még így is csak egy átverésnek tartják).


King Kong Vs. Godzilla (Kingu Kongu tai Gijira, 1962)

Mindkét híres karakter első színes mozifilmje – bár ennek a Kongnak csak nevében van köze az eredetihez, az inkább vígjátékként készített (és mindenképpen akként megtekintendő) műben kb. ötször nagyobb, nemhogy golyók, de bombák se nagyon hatják meg, a villám pedig feltölti elektromossággal, amit aztán kilövell az ujjaiból (persze, mert az eredeti Kong már attól elpusztult volna, ha Godzilla csak ránéz). Ishiro Honda felelt az összecsapás levezényléséért (stop-motion technikát akart alkalmazni, de végül költségvetési okok miatt a jó öreg „ember gumiruhában” módszerhez folyamodott), és a Kong vs. Godzilla jelenetek Isten bizony a ’60-as évek legviccesebb bunyói közé tartoznak – Bud Spencer és Terrence Hill ehetik a kefét. Kirk és a Gorn? Közelében sincs. Az óriásgorilla egyébként rettenetesen gagyin fest, gesztusai nevetségesek, és úgy fut, mint egy karót nyelt úrinő, aki szarral a bugyijában menekül egy perverz elől. Guilty pleasure? Naná!



King Kong Escapes (Kingu Kongu no gyakushu, 1967)

Újabb Honda-műremek, amiben az excentrikus gonosz, Dr. Who, csalódottságában, hogy kidobták a ’60-as évek összes Bond-gazemberes meghallgatásáról, egy X-elem nevű anyagra pályázik – de ahhoz nem olyan egyszerű hozzájutni, ugyanis baromi radioaktív, ráadásul az Északi-sark mélyéről kell kiásni. Úgyhogy erre a feladatra létrehoz egy robot-Kongot (MechaKong). Mert mi sem egyértelműbb annál. Amikor a masina nem jár sikerrel, Dr. Who elrabolja szigetéről az igazi Kongot, és hipnózissal próbálja az uralma alatt tartani. Vannak a filmben mindenféle emberek, kémek, katonák, de úgyis mindenkit csak Kong és MechaKong összecsapása érdekel – vagy az sem. A King Kong Escapes még az ekkorra már futószalagon gyártott kaijukhoz képest is ostoba, gyermeteg, ami persze nem olyan meglepő, tekintve, hogy a The King Kong Show című, 1966-os rajzfilmsorozat alapján készült. Ugye van a szar film, van, ami annyira szar, hogy már jó, és… van ez.



King Kong visszatér (King Kong Lives, 1986)

Az 1976-os remake szintén Laurentiis és Guillermin kezei alatt készült folytatásából kiderül, hogy King Kong nem patkolt el az ikertoronyról való lezuhanásakor: orvosok egy csapata, élükön a Terminátor után rövid népszerűségre szert tett Linda Hamiltonnal kómában tartja, és miután egy gagyi Indiana Jones/Carl Denham utánzat talál Borneóban egy női óriásgorillát, a címszereplő életre kelthető vérátömlesztéssel. Ezután azonban megszökik, kiszabadítja a nőstényt, szerelem szövődik köztük, és végül még egy kis Kongnak is életet adnak, miközben a hadsereg nem képes megtalálni az apró teremtményeket az erdőnek az általuk körülzárt részén (elbújtak egy fa mögött?). A King Kong visszatér bír a ’60-as évek kaijujainak ÉS a hollywoodi látványfilmeknek a legrosszabb tulajdonságaival, csak hiányzik belőle előbbiek elnéző mosolygásra késztető bája és utóbbiak drága effektparádéja. Helyette van benne barátnőjének virágot (kitépett fa) átnyújtó Kong, és Kong sebeit ápolgató Kong Lady. A kombináció nem volt nyerő, a film a szerény 10 milliós költségvetésének a felét sem hozta be (és még az is sok).