Van egy japán film, Suicide Club című, amely lenyűgöző erejű jelenettel indul: középiskolás korú lányok és fiúk hosszú lánca vár a metró peronján, kézen fogva állnak, egy gyermekdalt énekelnek, és ahogy a szerelvény közeledik az állomáshoz, előrelépnek és a sínek közé ugranak egyszerre, mintha csak egy játszótéren volnának, a szerelvény fékezni kezd, hiába, nagy sebességgel csapódik a testek tömegébe, belső szerveken csúsznak a fékező kerekek, a metró és a peron közti résen hektoliter vér fröcsköl ki az utasokra... Borzongató erejű képsor, talán a legerősebb filmes tömeges öngyilkosságot ábrázoló jelenet.

A Harmónia is eme szigorú vallási-kulturális tabu megsértéséből meríti borzongató töltetét. Az embertömegek eltökélt, fatalista lemming-halálának aktusát ösztönösen - jobb híján? - a modern civilizációs életmódunkat átszövő frusztrációhoz kötjük. Dühödt érzelmi agresszivitása ellenére mégis intellektuális, pszichológiai horror-rím ez, Camus Közönyének rambó-testvére, fémmé kovácsolt, borotvaélesre fent spleen a torkunkon. Ebben a hidegen, élettelenül paradicsomi világban, melyből a betegségeket, a genetikai hibákat, sőt még a csúnyaságot is száműzték, az egészség közüggyé vált, a test köztulajdonná, az egyén egyetlen helyes döntési halmaza pedig altruista közérdekké. Szép az új világ, csak rettenetes a felismerés: mi - legalábbis az, amit ma így hívunk - már nem is kellünk bele.

A történet három lány sorsát kíséri végig, kezdve a tinédzserkorukban közösen megkísérelt öngyilkossággal, melybe csak egyikük hal bele, folytatva a kettő másik kísérletével, ahogy feldolgozni próbálják árulásukat - a túlélést. Kirie Tuan lázadozik az ökotársadalom ellen, Mihie Miach-al, a fiatal lánytrió halott szellemi vezérével folytat végtelen, öngyűlöletbe és szégyenbe csomagolt eszmecseréket, és veszélyes afrikai kiküldetéseket szükségessé tevő munkát folytat a modern világ határain túlra, hogy szabadon dohányozhasson és alkoholt fogyaszthasson, ez ugyanis lehetetlen lenne a civilizáció óvó karjai között, mígnem a katasztrófa méretű tömeges öngyilkosság utáni nyomozás személyes eredményekre nem kezd vezetni.

A Harmónia az egyik legfurcsább disztópia, amelyet valaha olvastam, Philip K. Dick regényeihez hasonló elidegenítő, rémisztő jóslat, melyben nem egy erőszakos, a 20. századi értelemben vett diktatórikus rendszer, hanem egészségügyi és közbiztonsági értelemben is tökéletes társadalom fenyegeti az emberi személyiséget. Számomra tovább növeli PKD-vel való párhuzamot, hogy itt is a legszétesettebb, látnoki nagyotmondások működnek a legjobban, hideg borzalmat injekciózva a bőrünk alá, míg a hagyományosabb műfaji elemek jobbára sablonosak, így művinek hatnak, a párbeszédek suták, a zárlat pedig hangulatromboló és majdnem annyira szükségtelen, mint a regényt végigkísérő, XML-re hajazó EML tag-ek (a rövidítés az Emoticon Markup Language kifejezést jelöli).

Azt hiszem, a Harmónia azon kevés esetek egyike, amikor egy mű értelmezésében valóban segít (és nem csak bulvár-éhségünket csillapítja-serkenti) a művész magánéletének egy tragikus darabkája: Itó Projekt a rákkal folytatott hosszú évek küzdelmei alatt írta és halála előtt egy évvel fejezte be ezt a regényt, melyben az emberiséget betegségeitől, fájdalmaitól végképp megszabadító, paradicsominak hangzó korszakáról kiderül: csupán langyos pokol.

William Gibson írta valahol, hogy míg a sci-fi írók azt próbálják kitalálni, mennyire lesz fejlett hétköznapi valóságunk tíz év múlva, ha az ember elmegy Japánba, megnézheti a saját szemével, milyen lesz öt év múlva. Lehet benne valami: míg az USA-ban pár éve siker tudott lenni az Én, a robot feldolgozása, Tokióban már rég emberformájú robotoktól lehetett eligazítást kérni, ha egy utas megtévedt kissé a metróvonalak labirintusában. Ez járt a fejemben, miközben a Harmóniát olvastam.

Nem kétlem, hogy Itó Projekt jóslata pontos, még ha innen, Közép-(Kelet?-)Európából kissé meg is kell erőltetnünk a képzeletünk, hogy elképzeljünk egy ennyire tökéletesen egészség-orientált államképet. De aki előtt felrémlett  valaha a konstans digitális hangyacsata nagyfelbontású képe mögött a jóléti társadalmak képessége arra, hogy vak mammutként tiporjanak át azon az Egyénen, kinek szobra elé igyekeznek éppen, hogy a földet csókolják lábai előtt - na, az be fog szarni, de nagyon.