Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt).  Lo & behold!

2012 10 LEGJOBB KÉPREGÉNYE

American Vampire

Noha Stephen King utóbbi 20 éves munkássága enyhén szólva megkérdőjelezhető, az American Vampire-hez sikerült egy nagyon jó, nyers, véres, kegyetlen és gonosz háttérsztorit felrajzolnia – az pedig már Scott Snydert dicséri, hogy a bő három éve futó sorozat azóta csak még jobb lett (nem hiába jelentette számára ez a belépőt a sztárírók sorába). A képregény – ami a 34. szám után épp most ment több hónapos szabadságra, úgyhogy ez egy remek időszak a felzárkózásra – mesterien fonja bele a vámpírok fiktív természetét, eredetét és történetét a XX. század valós amerikai történelmének szövetébe, így festve egy vérbő, eposzi hátteret a karakterek saját, fordulatos és megkapó drámái mögé. Mindez Rafael Albuquerque nyers, energiától duzzadó képeivel. A vámpírkoncepciót az utóbbi évek Alkonyat és ellen-Alkonyat hulláma egyaránt szárazra szívta, úgy kell keresni a dömpingben, hogy valami igazán figyelemre érdemest találjunk. Az American Vampire az – sőt, megkockáztatom, a leginkább figyelemre érdemes.



Batman

A 2011 őszén startolt DC reboot/relaunch vagy mi a búbánat egyik legígéretesebb darabja volt a Capullo/Snyder páros által fémjelzett Batman sorozat. A lassan, és bár kissé sablonosan induló cím első hosszabb storyline-jában kedvenc bőregerünk egy Court of Owls elnevezésű szervezet célkeresztjébe került. A titokzatos szervezet célja, hogy eltegye láb alól Bruce Wayne-t. Mily meglepő. Snyder egész alapszituációja annyira egyszerű és tipikus volt, hogy szinte ordított. Ennek ellenére mérhetetlen zsenialitásának hála az egész képregény mégis baromi intenzív és legfőképpen kellően sötét, szürreális, már-már horrorisztikus hangulatú lett. Snyder elképesztően jól kezeli a bőregér karakterét, és bár sok esetben iszonyatosan idegesítő tud lenni a belső narráció, itt valahogy kifejezetten illett a képregény sötét, noiros hangulatához. Erre a folytatás, a jelenleg is futó Death of the Family című sztori tesz rá még egy lapáttal. Ki merem jelenteni, hogy Batman több évtizedes történelmében Joker még sosem volt ennyire aberrált és beteg karakter, mint most. Még Alan Moore Killing Joke-jában sem! Letépett arc, kíméletlen tekintet, kiszámíthatatlanság és gyilkos elegancia. Mindezt mesterien szemlélteik Capullo vonásai. Már a Spawn alatt is tudtam, hogy a fickó egy zseni, de amit itt művelt, az bizony nagybetűs képregény! Az összes karakter elképesztően stílusos, részletgazdag, mind a mimikák, mind a környezet tekintetében. A két alkotó együttes zsenialitásának hála a relaunch legjobb, és a 2012-es év magasan az egyik legjobb sorozata volt az ongoing Batman.

Hawkeye

Töredelmesen bevallom, hogy az amerikai szuperhősképregények glóbuszunkat védő szupercsapatai, dimenziók között ugráló hősei és kozmikus részlege jobbára hidegen hagynak és sokkal jobban szeretem az emberközelibb, sebezhetőbb, földhözragadtabb karaktereket szerepeltető, úgynevezett street level történeteket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) eddig Hawkeye karaktere meglehetősen kívül esett az érdeklődési körömön, pedig eléggé kilógott a Bosszúállók közül, és a Marvel írói sem nagyon sokat tudtak vele kezdeni az utóbbi években: kétszer is kitörölték a létezésből, önkereső vándorútra küldték, új maszkot és identitást húzott magára, úgy általánosságban mellékszereplői státuszba silányult. Ez 2012-ben megváltozott, amikor Matt Fraction és a spanyol David Aja kettőse újra összehozta, ami egyszer már Iron Fist karakterével is sikerült: emberközelivé, érdekessé és szerethetővé tettek egy egyébiránt B-listás szuperhőst. Elénk tárulnak Clint Barton „hétköznapi” kalandjai, rövid történetek, amik két Bosszúállókkal töltött bevetése között zajlanak. Utcai ruhában, szuperhősgúnya nélkül, egyszerű emberek nem túl egyszerű problémáival szembenézve Kate Bishoppal az oldalán, aki már egyszer átvette a helyét a maszk mögött. Friss, vicces, szórakoztató, DC 52 ide, Marvel NOW! oda, a 2012-es év legkellemesebb meglepetése.

Locke & Key

Az utóbbi évek leginvenciózusabb horrorsorozata öt kötetnyi lendületgyűjtés után feltartóztathatatlanul robog a végkifejlete felé, de szerencsére még öt füzetnyi időnk van, hogy kiélvezzük az eseményeket az utolsó panelig. A Locke família kálváriája, melynek során a csak gyerekek által látható, nem evilági fémből készült és varázslatos képességeket biztosító kulcsokkal veszik fel a harcot egy igazán lovecrafti entitással, ugyanolyan lebilincselően izgalmas, mint az indulásakor, ráadásul 2012-ben Joe Hill és Gabriel Rodriguez még egy one-shottal (Locke and Key: Grindhouse) is megleptek minket, ami a klasszikus negyvenes évekbeli Crime Does Not Pay sorozat  remekbe szabott hommage-a. Ha még nem kezdtél bele a Locke & Key-be, akkor pont itt van rá a nagyszerű alkalom... ne mondd, hogy mi nem figyelmeztettünk!

Richard Stark's Parker: The Score

Egyértelműen 2012 legjobb graphic novel-je, melyben Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) zsenialitása találkozik Darwyn Cooke elképesztő tehetségével. A hard-boiled krimihős, a hidegfejű, érzelemmentes, vérprofi Parker ezúttal egy komplett kisvárost rabol ki társaival, ám hiába tervezik meg a bulit az utolsó szögig, az emberi tényező persze teljesen felborítja a gondosan felépített tervet. Cooke kissé rajzfilmszerű és minimalista stílusa éppenséggel nem kellene működjön egy hatvanas években játszódó, sokszereplős krimi esetében, de pontosan a történetmesélési képességeit emeli ki, hogy a végeredmény a forma és a funkció tökéletes ötvözését adja. Az eddigi három kötet talán legjobbja és rendkívül nagy nyugalommal tölt el, hogy készülőben van a negyedik adaptáció.

Prophet

A kilencvenes években futó, a középszerűbbnél is középszerűbb, Rob Liefeld által alkotott Prophet főnixként támadt fel az Image kiadó égisze alatt és Brandon Graham kezei között, aki a King City című, Eisner-díjra jelölt sorozatával vált ismertté 2007-ben. A karaktert magát megtartó, de teljesen újragondolt sorozat ugyan folytatja az eredeti számozást és a 21-es számmal indít, de szerencsére ennyiben ki is merül minden hasonlóság: John Prophet mélyálomból tér magához egy alaposan megváltozott Földön, ahol az emberi faj teljesen eltűnt és átadta helyét a számára teljesen idegen flórának és faunának. Odüsszeiája során, mely ismeretlen úticélja felé vezet, minden leleményességét be kell vetnie, hogy túlélje küldetését és újabb esélyt adjon az emberiségnek. A Prophet egy-egy oldalán több ötletsziporkát bevet, mint más sorozatok egy egész füzetben, a négy egymást következetesen váltó, a főhős minden inkarnációját követő rajzoló pedig szavatolja azt a képzeletgazdag, izgalmas világot, ami minden magára valamit adó sci-fi alapkövetelménye.

The Punisher

Miután Jason Aaron a MAX világában hidegre tette a Megtorlót, a DC Relaunch-ra való reflexszerű válaszként érkezett a Greg Rucka nevével fémjelzett 12 részes Punisher sorozat. Rucka sokat nem változtatott a karakteren, megmaradt ugyanaz a hideg, a bűnre rezzenéstelen arccal ólmot szóró bosszúálló. Megjelenését tekintve viszont kapott egy vagány hobószakállat, ami be kell valljam, kifejezetten jól állt neki, és mellé szegődött egy női sorozatgyilkos sidekick is. Az egész egy végig kellően dinamikus, egyszerűen, ám stílusosan megírt sorozat lett, amelyben kellően kidomborodott Castle emberi, sebezhető mivolta (a Vulture elleni harcban majdnem ott is hagyja a fogát). Lelki tipródás és moralizálás tehát kiirtva, maradt a koponyás póló és a fegyverarzenál. A 12 rész befejeztével a képregényben történt események jelenleg is folytatódnak a The Punisher: War Zone című miniben, amelyben Pókember próbálja felhívni az Avengers figyelmét arra, hogy valamit kezdeni kéne Castle-vel. Nyugodtan vádolhat mindenki elfogultsággal, de Rucka sorozata minden egyszerűségével és linearitásával együtt nálam ott volt a 2012-es év legjobb képregényei között. Erősen ajánlott azok számára, akik egy kicsit is szeretik a karaktert.

Scalped

Erről már nagyon sok szó esett a GeexKomix hasábjain, és őszintén szólva, ezek után, aki nem olvasta ezt a szériát, és nem is tudja, hogy mi az, és eszik, vagy isszák, azt meg kell kérdeznem, hogy mit keres itt egyáltalán? Jason Aaron és R.M. Guéra Scalpedja legalábbis az egyik, de talán a legjobb amerikai képregénye az utóbbi évtizednek. Mocskos, véres, brutális és amorális indián noir, háttérben egy leigázott nép fojtott történelmi dühével, keserűségével és letargiájával, gyarló, megmenthetetlen, mégis megérthető emberkorcsokkal, akik lassan, fokozatosan pusztulnak el, fizikailag éppúgy, mint lelkileg.



Ultimate Spider-Man

Tegye mindenki a szívére a kezét: senki nem gondolta, mikor Peter Parker meghalt az Ultimate Spider-Man lapjain bő másfél évvel ezelőtt, hogy a szerepét betöltő új karakter, a fekete-hispán tinédzser, Miles Morales által felállított status quo tartós lesz. De úgy néz ki, hogy az lesz, és ezért köszönetet mondhatunk, mert az új Pókember sorozata talán még jobb, mint az előzőé volt. Miles, bár hasonló utat jár be, mint annak idején Peter (mínusz – egyelőre – szerelmi szál), Brian Michael Bendis, aki a címet 2000 óta írja egyhuzamban, nagyon szépen disztingvál a két karakter és környezetük között, csuklóból elkerülve a plágium (önplágium) vádját. Sara Pichelli rajzai pedig a legjobbak azóta, hogy Stuart Immonen lelépett a szériától – és ráadásul még az Ultimate és a mainstream Pókember találkozása is nagyszerűen sült el (Spider-Men).



The Walking Dead

Ha minden jól megy, 2012-re úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb jelentős fordulópontra a The Walking Dead történetében. Rick és társai, (olvasói szempontból évekkel a Woodburyvel vívott háború után, ismét egy náluk nagyobb és jobban felszerelt közösséggel kerülnek szembe, aminek azonban ezúttal kénytelenek – legalább ideiglenesen – behódolni. A „The Saviors” vezetője Negan, aki eleinte igen egysíkú gazembernek tűnik, de Kirkman később olyan súlyos jelenetekkel faragott rettenetes ellenséget belőle (ld. a beszélgetését Carllal), amibe még a rutinos olvasók is beleremegtek. 2012 pedig egyébként is a The Walking Dead éve volt. A 100. szám bizonyult a legnagyobb példányszámban eladott füzetnek Észak-Amerikában (ez az első alkalom 1999 óta, hogy az éves lista élén nem egy szuperhőscomic áll), a gyűjteményes kötetek/graphic novelek közt pedig hét (!) TWD volt a legjobb 10 között (köztük kettő az első két helyen, listavezető a legelső, eredetileg 2004-ben kiadott kötet, ami azt jelenti, hogy a széria még ma is rengeteg új rajongót szerez magának).




KÜLÖNDÍJAK (Rusznyák Csaba)

Az év legjobb új képregénye

Saga: De olyannyira, hogy semmi más szóba sem jöhet. Olyannyira, hogy az eddigiek alapján a legjobb sorozat lesz, amit Brian K. Vaughan valaha írt. Olyannyira, hogy minden egyéb sci-finek, fantasynek nagyon szorosan fel kell kötnie, és magához kell ragasztania a gatyáját, ha helyet akar kiverekedni magának mellette.

Az év legjobb szuperhősképregénye

Amazing Spider-Man: A cím decemberben a főszereplőjével együtt kiszenvedett (mindkét esetben: ideiglenesen), de hattyúdala legalább olyan hatásos és emlékezetes volt, mint az egész sorozat azóta, hogy Dan Slott visszahozta a karaktert a sokéves kreatív gödör legmélyéről. Az író folyamatosan emelte a történetek tétjét, majd az apokaliptikus csúcspontról (Ends of the Earth) visszarántotta egy fájdalmasan személyes szintre, és mindkettőre sokáig fogunk még emlékezni.

Az év legjobb „szuperhősképregénye”

Thor: God of Thunder: Míg Jason Aaron frenetikusan indult Wolverine & the X-Menje kifulladóban van, addig új Thor sorozata jó úton van afelé, hogy a Marvel legjobb címévé váljon. Az évezredeket felölelő, múltban, jelenben és jövőben párhuzamosan játszódó sztorira csak a karakter okán lehet ráragasztani a „szuperhős” jelzőt, egyébként viszont egy gyönyörű képi világú (Esad Ribic), eposzi, hatalmas erejű dark fantasy.

Az év meglepetése

Punk Rock Jesus: Azok a rajzolók, akik egy idő után az írással is megpróbálkoznak, ritkán aratnak le nagy babérokat, de Sean Murphytől tavaly a fél képregényipar lement hídba, és nem teljesen alaptalanul. A vallási és felnőtté válási témába roppant érzékenyen és intelligensen (és gonoszan) süllyesztett Truman Show variációban egy tévémogul állítólag magát Jézus Krisztust klónozza, hogy aztán valóságshow formájában kaszálja be vele a milliárdokat. Sajnos pont az utolsó szám okoz egy leheletnyi csalódást a korábbiakhoz képest, de a Punk Rock Jesus így is 2012 egyik csiszolatlan gyémántja.

+ Az év magyar képregénye

Slusszkulcs Klán: Olajszagos, kipufogófüstös, rockdalos férfiéletérzés, részben Mad Max-féle, autófétises posztapokalipszisszerű thriller, részben több szálon futó, sorsösszefonódós dráma, részben fülledt neo-noir. Teljes egészében nagyszerűen megírt és megrajzolt, eredeti magyar graphic novel. Kéne még pártucat ilyen a hazai piacra. Évente. Akkor tudnánk érdemben "magyar képregény"-ről beszélni.


TAVALY TÖRTÉNT... (TheBerzerker)

Az év legfontosabb eseménye

Avengers VS X-Men: Na nem azért ez a legfontosabb, mert olyan baromi jó lett a két válogatott szuperhőscsapat fallosz-összeméregetése, hanem azért mert végre meg merte lépni a Marvel azt, ami már talán régóta érett. SPOILER KÖVETKEZIK...megölték Charles Xaviert.

Az év magányos háborúja

Ki másnak a nevéhez fűződhetne ez, mint a képregényipar Ed Woodjához, azaz Rob Liefeldhez. Miután emberünk eljött 2012-ben a DC-től, twitteren valóságos háborút indított Tom Brevoort és Scott Snyder ellen. Utóbbi különösen mókás volt, mert Snyder is volt olyan hülye, hogy felvette a kesztyűt. A végeredmény pedig egy elképesztően vicces flame hadjárat lett, ami széles mosolyt csalt augusztusban a képregényes társadalom arcára. Hiába na...Rob tudja, hogy mivel kell felhívnia magára a figyelmet, ha már a tehetségével nem megy. Tudom, köcsög vagyok.

Az év bejelentése

A San Diego-i Comic-Con általában a képregényes vérkeringés legizgalmasabb helyszíne, hiszen a kiadók a következő évek nagy dobásait általában itt teszik közzé. Nem volt ez másképp idén sem, amikor a DC hivatalosan is bejelentette, hogy Neil Gaiman visszatér a Sandman világába egy minisorozat erejéig. A hír azt hiszem, nem is követel egyéb kommentárt.

Az év "whatthefuck-ja"

Nem elég, hogy az egész DC relaunch összekuszálta az addig ismert kontinuitást (a sorozat szerint 5 éve megjelent Batmannek megmaradt a 8 Éves Damien nevű fia, akit anno Batmanként nemzett?), Scott Lobdell csavart egyet az amúgy is kusza szálakon. San Diegóban ugyanis bejelentette, hogy az általa írt ongoing Teen Titans szerint Tim Drake sosem volt Robin. Ami azért volt vérciki, mert az általa írt Teen Titans első számában a következő mondatot olvasható Tim Drake narrációjában: "My name is Tim Drake. I used to be well-known as Robin The Boy Wonder." Ülj le Scott. EGYES!

Az év legfeleslegesebb képregénye

Ide csak annyit szeretnék írni, hogy Before Watchmen. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom.

ÉS MÉG NÉHÁNY KÜLÖNDÍJ (Nagy Krisztián)

Az év legjobb időutazós sztorija

A fájdalmasan középszerű Secret Avengers egyetlen fénypontja az a hat füzetet felölelő időszak, amikor Warren Ellis vette át az írói stafétabotot és ebből is a 20-as szám az, ami maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben: nem elég, hogy egy csavaros időutazós sztorit kapunk, melynek egy korábbi számban ágyaz meg gyönyörűen, Alex Maleev is tudása legjavát adja, és külön pacsi neki a hatvanas évekbeli Modesty Blaise hommage-ért.

Az év legviccesebb világvégéje a maják után szabadon

Az Adventure Time mese felnőtteknek az azonos című, háromszoros Emmy-jelölt Cartoon Network-ös animációs sorozat alapján a barátságról és más fontos dolgokról egy posztapokaliptikus jövőben,  Finn, az utolsó embergyerek és Jake, egy mágikus, méretét változtatni képes kutya között. Témája ellenére mind a rajzfilm, mind a képregény abszolút élvezhető harminc felett is, hiszen olyan epizódokkal van teletömve, mint a Night of the Living Dead remake-je, egyenesen a film forgatókönyvéből kiemelt szöveggel, zombifikálódott süteménylényekkel, arról nem is beszélve, hogy Finn ősnemezisének, a Lichnek a szinkronhangja Ron Perlman. A képregényváltozat szerencsére nem csupán a tévés sorozat sikerét lovagolja meg, hanem nagyszerűen megáll a saját lábán is.

Az év legörömtelibb visszatérése

J. Michael Straczynski-t szerintem ezen az oldalon nem kell bemutatni senkinek, de a 2007-ben indult sorozatát, a The Twelve-t talán mégis: tizenkét Golden Age hős kerül sztázisba a Második Világháború végén, hogy napjainkban találják meg őket újra. A jobbára tragikus sorsú hősök azonban hasztalan harcot folytatnak a beilleszkedéssel, a huszonegyedik század változásai, erkölcsei feldolgozhatatlanok számukra, ráadásul egyikük a többiek életére tör. A tizenkét részesre tervezett sorozat megrekedt a nyolcadik számnál 2009-ben, amikor Straczynski átigazolt a Marveltől a DC-hez, hogy végre Supermant írhasson. Úgy tűnt a The Twelve örökre torzóban marad, de mindenki legnagyobb meglepetésére a 2012-es év minderre rácáfolt és végre elolvashattuk a történet befejezését.