„Azt akarja mondani, hogy elveszett még egy tengeralattjárójuk?!”

Hajlok rá, hogy Wolfgang Petersen klasszikusa ide, Csendben fut, mélyen fut és The Enemy Below oda, a Vadászat a Vörös Októberre a legjobb tengeralattjárós film, amely számos hosszan részletezhető erénnyel bír, mégis, valahogy mindig az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és a szovjet nagykövet mézes-mázos beszélgetései voltak benne a titkos kedvenceim. Miközben a nyílt tengereken mindenre elszánt férfiak harcolnak az életükért, a hazájukért, a jövőért, furfanggal, pisztollyal, torpedóval, tömegpusztító fegyverarzenállal, ezek ketten nyájas mosolyokkal biztosítják egymást a nemzetük közti örökkön-örökké tartó barátságról, és legfeljebb magukban kurvaanyáznak szép nyugodtan. Ó, a politika.

A hidegháború forró éveiben, a Gorbacsov hatalomra kerülése előtti időkben járunk, amikor a CIA egy fiatal elemzője, Jack Ryan, gyors egymásutánban két kellemetlen hírt is kap. Egyrészt, a szovjetek megépítettek egy újfajta atom-tengeralattjárót, mely az úgynevezett ’hernyótalpaknak’ köszönhetően képes teljesen némán haladni, ilyenformán észrevehetetlen a hangradar számára, másrészt, nem sokkal azután, hogy ez a hajó, a Vörös Október kifut a tengerre, a szovjetek hajtóvadászatot hirdetnek rá. Természetesen minden amerikai politikus és katona azonnal tökig izzad: mi más lehet a szovjetek motivációja, ha nem az, hogy kapitányuk renegáttá vált, és viszket az ujja az indítógombon? Egyedül Ryan jut más következtetésre: szerinte a litván származású Ramius, a hozzá hű tisztekkel együtt a világtörténelem legnagyobb fuck you-ját mondta be a kormányának, és át szándékozik adni az első csapásmérés céljából épült tengeralattjárót az amerikaiaknak.

A Vadászat a Vörös Októberre volt Tom Clancy első publikált regénye, és egyben a legszórakoztatóbb is. Az 1984-es könyvben még képes volt pórázon tartani a prózáját, ellentétben a későbbiekkel, amelyek egyre gyorsabban fulladtak bele 7-800 oldalas szófosásaiba – plusz, még több volt benne a „thriller”, mint a „politika”. A disszidáló szovjet kapitány története feszes és izgalmas volt, és a bő két órás filmben sincs egy pillanatnyi üresjárat sem – John McTiernan akkoriban még baszottjól tudott rendezni. (Sajnos a Ragadozóval és a Die Harddal csúcsra jutott pályafutásának dicsőséges korszaka pont ezzel a filmmel ért véget.) A tipikus „akarata ellenére hős” Jack Ryant az akkor még tejfölösképű Alec Baldwin játszotta korrektül, de a cselekmény hitelessége, mind a karakter, mind a színészi alakítás szempontjából a szovjet kapitányon, Ramiuson, és az őt alakító színészen múlt.

És Ramius figurája nem csak érdekes, jól megírt és következetes, de Sean Connery tökéletesen el is adja, jelenléte a vásznon abszolút. Tiszteletet, tekintélyt parancsoló, elszánt, tántoríthatatlan tiszt és ember, olyan masszív tartással és eleganciával, amivel akkoriban talán csak Patrick Stewart Picard kapitánya versenyezhetett – simán elhisszük neki, hogy ő a flotta élő legendája, aki személyes motivációktól vezérelve vetemedik árulásra. Scott Glenn, a Vörös Október nyomába eredő amerikai tengeralattjáró, a Dallas kapitánya érdekes ellenpont: a háttérből kevésbé kirívó, halk szavú, már-már átlagember típus. A köztük, hazájuk és hajóik közti különbségeket a tengeralattjárók más-más színű és hangulatú megvilágításai is kiemelik, mindegyiknek saját stílust, személyiséget kölcsönözve, és nem mellesleg, egyetlen pillanat alatt megkülönböztethetővé téve őket.

A látványvilág egyébként is pazar. Hogy a díszletek a legutolsó csavarokig hitelesek, az természetes, amit viszont Jan de Bont operatőr (Die Hard, Fekete eső), a későbbi Féktelenül rendezője művel a térrel és a fényekkel, az bravúros. A téma alapvetően megköveteli a szűk térbe zárt emberek klausztrofób érzetének közvetítését, de Bontnak ugyanakkor át kellett adnia a Vörös Október sokat emlegetett hatalmas méreteit is (ami az egyébként remek külső felvételeken viszonyítási pontok híján nyilván bajos volt, ezért a feladat java része a belső felvételekre maradt). A csendesebb, bensőségesebb pillanatokban, mint Borodin és Ramius beszélgetése (a film egyik legnagyszerűbb jelenete), vagy az amerikai és a szovjet legénység, a „baráti” szituáció ismeretében is iszonyú feszültségtől szikrázó, néma találkozása, de Bont beállításaival szűkíti az egyébként is kis teret, amikor azonban akcióra kerül a sor, és a világbéke egy hajszálon függ, minden óriásivá válik. A rakétakilövő teremben, az emberi pusztító potenciál félelmetes templomában zajló lövöldözés képei monumentálisak, főleg ahogy Basil Poledouris mély, erőteljes férfikórussal támogatott, már önmagában is eposzi zenéje harsog közben, mintha titánok épp ésszel alig felfogható összecsapását festené alá. Csúcsra járatott thriller a ’80-as évek egyik legizgalmasabb fináléjával.