Huszonegy gramm. Azt mondják, ennyi az emberi lélek súlya. Vagy egy minőségibb papírlapnak. Az Oszama főhőse vékonyabb az utóbbinál: Joe-nak hívják, magánnyomozó, whisky-t vedel és alig van ügyfele, míg egy nap be nem állít hozzá egy titokzatosan viselkedő nő egy megbízással és egy kimeríthetetlen biankó hitelkártyával. Ismerős? Az olvasó gyanakodni kezd, joggal: én is hátra-hátrapillantok a villamoson zavaromban, vajon mikor ugrik elő az író, mikor leplezi le magát, hogy kandi kamera, szabad nevetni?

Nem, nevetni nem szabad, legfeljebb összemosolyogni és nekiveselkedni a rejvényfejtésnek. A szöveg beszélgetni akar és provokál, Fekete Cipőjű férfiakat és ősrégi filmes utalásokat dobál ránk, a Big Brother valóságshow-ra kacsintgat - nincs mit tenni, be kell szállni a játékba. Joe közben már könyékig jár a nyomozásban, de a nyomok kuszák, mindenki le akarja beszélni a kutakodásról, ráadásul néha még össze is verik. Who Watches The Watchmen?

Az Oszama poszt-cyberpunk fél évszázaddal PKD után, mikor az összeesküvés-elméletek és a politikai krimik véletlenül sem találhatóak meg még a retró-étlapon sem, a terrorizmust viszont hiába unjuk, csak nem tudjuk megérteni, felcímkézve polcra tenni. Hipszter 9/11 blues, kicsit másképp.

A leplezetlen műfajkeverés és az utalások, idézetek sokasága rég nem számít újdonságnak sem a nyomtatott, sem a mozgóképes fickióban. Az emberi kultúrát pár kattintásnyi távolságra összerántó szélessávú csodaország hatására ráadásul muszáj egyre szisztematikusabban kezelni a rengeteg elérhető alkotást, így a kényszeresen kategorizálásnak köszönhetően megszokottá vált, ha egy filmet, könyvet vagy zenét négy-öt műfaj stiláris metszetében igyekszünk elhelyezni. Az Oszama elsőre zavarba ejtő eklektikussága nem erény, hanem lehetőség: nem gyakran olvashatunk ugyan személyes emlékekkel teli, alternatív valóságban játszódó noir / paranoid krimi / melodráma / fantasztikus regényt, de a fő kérdés az, hogy mit hoz ki ebből Lavie Tidhar?

A szerző sokszínű kulturális háttere (élt izraeli kibucban, Dél-Afrikában, Ázsiában és Londonban is) egyszerre előny és hátrány: Tidhar érezhetően sok hatásból tud dolgozni, az átlag olvasó számára ismeretlen helyzeteket is élethűen, részletgazdagan ír le, legyen szó vientiáni városképről, kabuli utcákról, new york-i, geek-ektől nyüzsgő "con"-okról vagy éppen londoni kocsmákról. De hátrány is, mert talán nehezebb fogódzót találnia, nehezebb arányokat tartania, mérlegelnie, hogy mi az, amire több magyarázatot kell szánni. Igazi világpolgáros elveszettség-érzet jön át a lapokon, de a történetnek ez szerencsés módon talán még előnyére is válik.

Tidhar Madeleine-sütije egy öngyilkos merénylet robbanása: az Oszama ügyesen úsztatja át a fókuszt a regény első felében hangsúlyos rejtvényfejtésről a lírai, személyesebb, megfoghatatlan cselekményű második részre. Itt már tényleg az emlékek kavarognak sűrű folyamként - amely áradásban még a főszereplő karaktere is oldékonynak mutatkozik -, mert rengeteg ember elfojtott emléke sejlik fel, kiknek gazdái tán felerészben már halottak, amerikai repülőroncsba csavarodtak vagy közel-keleti városok konzulátusai előtt robbantak fel buszokban vagy szakadtak szét gyalogosan.

A másik fele pedig emlékezik, megértés helyett is. Így bomlik fel végül személyes, feldolgozandó tragédiák rémisztően nagy felbontású mozaikjává azon ködös fiók tartalma a fejünkben, ahova azt a bizonyos néhány órás híradó-adást pakoltuk 9/11-ről meg a tengernyi rövidke újsághírt öngyilkos merényletekről azelőtt és azóta is. És Tidhar valószínűleg pont ezt akarta.