A Kvantumtolvaj olvasásának élményét nagyjából úgy tudnám jellemezni, mint amikor a Ben Hur fogathajtó versenyének nagyjelenetében szédülten próbálod a gyeplővel összefogni az időnként elszabaduló és vágtának induló cselekményt, majd mikor kicsit lelassul, hogy levegőhöz juthass, hirtelen egyszerre kell kvantummechanikai számításokat fejben megoldanod, miközben egzisztenciális és vallásfilozófiai, valamint irodalomtörténeti és szociálpedagógiai esszéket szavalsz fennhangon. Ez a regény nem könnyű olvasmány, ami nem véletlen, hiszen az írója egy húrelméletből doktorált finn fiatalember, aki nem mellesleg a saját maga alapította matematikai innovációs cégének vezetője. Mondhatnám, hogy ő a science-fiction Umberto Eco-ja, de míg előbbi ötven oldalakra elkalandozik a művészettörténet területére a Rózsa nevében a kolostor kápolnabelsőjének ürügyén, addig Rajaniemi elvárja ezt a tudást az olvasótól, sőt, még a cselekmény fontos fordulatait is erre alapozza. Na most, hogy ez előny-e vagy hátrány és hogy amikor fejjel előre bukfencezünk egy kvintesszenciális poszt- és transzhumanista nyúlüregbe, mely zsebuniverzum törvényeinek megértéséhez előbb az azt leíró alapszókincset kell kihámoznunk a szövegkörnyezetből vajon intellektuálisan lenyűgöző avagy elrettentő, azt bizony mindenkinek saját magának kell eldöntenie. A kritikusok többsége inkább úgy döntött, hogy értette és élvezte a szellemi kihívást (vagy legalábbis ezt láttatják) és jobbára én is efelé hajlok, elsősorban mert a Kvantumtolvaj hatására olyan dolgoknak néztem utána, melyekről, amit ugyan kissé restellek, de azt megelőzőleg halványlila segédfogalmam sem volt. Tulajdonképpen ezzel nyert meg magának végleg a koncepció: semmit sem rágnak a szánkba és arra ösztökélnek, hogy ha teljes mértékben meg akarod érteni a világ szabályait és ezáltal az azokat következetesen betartó cselekményt, akkor azért tegyél is. A lomha és rest agynak itt nincs helye.

Maga a történet alapvetően egyszerű, a köré felépített univerzum teszi elsőre nehezen átláthatóvá: Jean le Flambeur, a dzsentleman tolvaj archetípusa, a poszthumán Arsène Lupin éppen számlálhatatlan bűne egyikéért tölti idejét egy űrben lebegő dilemmabörtönben, ahol minden nap fogolydilemmára alapozott játékokból áll, mely a rabok jobb emberré válását célozza, amikor Mieli, egy oorti szárnyas faj tagja és önálló tudattal rendelkező hajója ki nem szabadítja. A szökés nem zajlik zökkenőmentesen és természetesen ára van: a lányt a Szobornoszt egyik ügynöke bízta meg, hogy segítsen megkeresni a mestertolvajnak saját eldugott emlékeit a folyamatosan a Mars felszínét járó mozgó városban, a Labirintusban. Ez pedig még véletlenül sem egyszerű, hiszen itt senki nem az, akinek látszik vagy láttatja magát, a gevulot-rendszeren alapuló adatvédelmi protokollok azonnal kitörölhetik az emlékeidből, hogy valaha is láttad az illetőt, ha ő úgy akarja. A Marson mindenki Időn él (különösen tetszett a jól átgondolt és nem olyan következetlen, hányaveti módon összetákolt koncepció, mint a Lopott idő című sci-fi utánzatban), aki pedig mindet elköltötte, az Hallgataggá válik és tudatát egy specifikus feladatra készített szerves gépbe töltik fel, ami bizonyos ideig közmunkát végez, melynek végén újabb testet kap. A gyakorlatilag ily módon halhatatlanná vált lakosok a közös exomemóriában hozzáférhetnek bármilyen publikus információhoz vagy emlékhez, de tolvajunknak ennél persze sokkal mélyebbre kell ásnia, hogy az emlékeiért rendezett versenyfutásban megelőzze a város egymással valóságos és szószerinti ideológiai harcot vívó frakcióit és a nyomába szegődő Sherlock Holmes-ként önmagát képzett mesterdetektívet.

A regény dúskál az ötletekben, melyeknek ráadásul rendszerint tudományos kutatás vagy elmélet áll a hátterében, de Rajaniemi ügyes és könnyed kézzel merít az orosz, finn, héber kultúrából is. A Szobornoszt a Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov orosz filozófus, a transzhumanizmus előfutárának Egyetemes Közösség elméletének megvalósulása, ami a halott ősök tudatmásolatainak széttelepítésével kívánta véghezvinni az űr meghódítását és amit a nyolcvanas években a szovjet űrhajózási program is magáévá tett. Ennek analógiájaként a regényben erőszakkal lopott emlékekből és élő személyek tudatmásolataiból álló, saját öntudatra ébredt gogolok (utalás Gogol Holt lelkek című művére) dolgoznak a Szobornoszt ügynökeiként szerte a galaxisban. A  Labirintus önjelölt, álarcos igazságosztói, a cádikok a J. Storrs Hall által kitalált nanorobotokból álló mikroköddel harcolnak, a befolyásos és technológiailag hiperfejlett zoku kolónia a régi idők MMORPG guild-jeinek hagyományait őrzi, most már azonban egy teljesen kézzelfogható virtuáltérben, a Hallgatagok által hajtott várost pedig az emberek által létrehozott, önreprodukáló biológiai fegyverek hordája üldözi fáradhatatlanul. Mindeközben kimondatlanul és csupán finoman érintve a transzhumanizmus és a futurizmus olyan kérdései vetődnek fel, mint hogy vajon a fizikai testünk elhagyásával valóban elérhetjük-e a halhatatlanságot és ezzel teljesen elveszítjük-e az emberiségünket vagy az elménkről készített, önálló tudattal rendelkező, döntésekre képes másolatok is mi vagyunk-e és vajon veszélyeztetik-e a létezésünket.

Ennek a friss, egyedi, logikus világnak a lefestésére Rajaniemi saját nyelvezetet alkotott (ahogy Gibson tette a cyberpunk esetében), melynek magyar nyelvre ültetése nem lehetett kis feladat, szerencsére azonban az Ad Astra kiadó megfelelő fordítót talált a kihívásra: a kvuptlinkek, a cádikok, a kriptaktőrök, a feltöltőkacsok, mind nagyon szépen belesimulnak a hétköznapibb szövegbe. A Kvantumtolvaj azok közé a könyvek közé tartozik, amiknek jót tesz a többszöri olvasás, nem feltétlenül kényszerből, hanem hogy újabb és újabb olvasatot találjunk benne, miután már megbarátkoztunk az elsőre kissé idegennek tűnő környezettől. Abszolút ajánlott, transzhumanista és hard sci-fi megszállottaknak pedig egyenesen kötelező.