„Ha a hatalmasok játszmáját játszod, győzöl vagy meghalsz. Nincs középút.”

Ez az idézet remekül jellemzi a manapság méltán felkapott A tűz és jég dala-sorozatot, vagy mondhatnám úgy is, a Trónok harcát, ha valakinek nem a könyvek, hanem az HBO saját készítésű filmsorozata jelenti az ismerkedést George R. R. Martin fantasztikusan kidolgozott és életszagú világával. Aki akár csak az első könyvet olvasta/évadot látta, jól tudja, mennyire igaz a fenti mondat, lévén Martin nem bánik kesztyűs kézzel a karaktereivel.

Ezeket a gyötrelmeket akár mi magunk is megtapasztalhatjuk, szerencsére a fent említett kellemetlen és végleges mellékhatás nélkül. Mivel már jó ideje trend próbára tenni a jól teljesítő, hangulatos és árukapcsolásra lehetőséget adó történeteket a piac különböző szegleteiben, így nincs is mit csodálkozni azon, hogy a Trónok harca megélt már pár jobb-rosszabb iterációt: szerepjáték, kártyajáték, videojáték és… igen, társasjáték.

Habár a többi inkarnációhoz is volt már szerencsém, most a szerintem legjobban sikerült társasjáték változatról lesz szó. A társasjátékok manapság reneszánszukat élik, ez kétségtelen, találkoztam már olyan kifejezéssel is, amiben válságállónak lettek titulálva. Hogy ebben mennyi az igazság, az megérne egy cikket, vagy elég csak a Fantasy Flight Games (FFG) mennyiség és minőség terén egyaránt rohamléptekkel növekvő játékkínálatára vetni egy pillantást. Ezek egyike a tavaly év végén megjelentetett második kiadású „A Game of Thrones”. És hogy miért második kiadás? 2003-ban jelent meg először a Christian T. Petersen neve által fémjelzett első kiadású játék, amire a magyar Delta Vision jól megáldott szimattal csapott le, majd adott ki honosítva anno. Ezt a nevet egyébként érdemes megjegyezni – ahogy más területeken, a társasok világában is óriási húzóereje van egy-egy nagy névnek. A második kiadás az elődje által mély gyökeret vert szár végén bont szirmot, méghozzá nem is akármilyet. Ragyogó színeivel csábítja a stratégia-rajongókat mézédes nektárjához – és nem okoz csalódást.

A játékban a regényekből megismert nagy házakat tudjuk irányítani, összesen hatot, tehát maximum hat játékos tud nekiülni Westeros meghódításának. A célunk ennyi, és nem több: elfoglalni a kontinenst. Az első kiadás nagy hibája volt, hogy kevesebb résztvevő esetén csorbult a játékélmény (bár abban még az öt személy volt a plafon), ezt sikerült orvosolni, még négy játékossal is élvezetes marad a játék.

A Trónok harca egy vérbeli stratégiai játék, ugyan nem száll el a kőkeményen részletes háború-szimulációkig, de nincs is rá szüksége: szépsége egyszerűségében rejlik (ezen a ponton hangsúlyoznám ki a relativitás fontosságát, hiszen akinek a Gazdálkodj okosan! jelenti a társasjátékok alfáját és omegáját, annak nyilván ez minden, csak nem egyszerű). Készítője igyekezett minél kevesebb szerencsén alapuló faktort beleépíteni, ezáltal a gondosan és előrelátóan eltervezett hadmozdulatok sikeressége valóban becses személyünkön múlik. Illetve játékos társainkon is, akik szintén hódítói babérokra törnek.

A játék egy gyönyörűen kivitelezett és jókora méretű táblán zajlik, amin a regényekből megismert kontinens, Westeros foglalja el a fő helyet. Egy boardgame geekben azonnal megindul az a bizonyos pavlovi reflex, ahogy a tábla kihajtásra kerül: a jelenkor által középkorinak vélt hangulat csak úgy ömlik az ódon, avíttas, kopott térképről. Az első kiadás élénk színekben parádézó térképe a múlté, itt bizony adnak a tematikus hangulatra, a komor, sötét tónusú színek nem viccelnek, előrevetítik egy komoly versengés képét. Egyébként egy „nemgeek” számára is elegendő egyetlen pillantást vetni a tábla kimunkáltságára, rögtön képbe kerül a méltán híres FFG-minőséggel. A játék minden tartozéka, a kártyák, a jelölők, szintén szemet gyönyörködtető és a témához remekül passzoló dizájnban pompáznak.

Lássuk, hogyan zajlik maga a játék. Választott vagy véletlenszerűen húzott házunktól függően kapunk egy adott létszámú sereget, amit el is helyezünk a térkép előre meghatározott tartományain (nyilván mindenki a sajátján, Starkok észak, Martellek dél, stb.). Ez a sereg a kezdéshez éppen elég, a hosszútávú háborúskodáshoz viszont igencsak gyér, ezért egyik elsődleges feladatunk lesz, hogy minél nagyobb sereget állítsunk fel, illetve biztosítsuk az utánpótlásukat. Utóbbi fontos momentuma a játéknak, ugyanis a megfelelő utánpótlás nélkül csak leshetjük, ahogy mások bemasíroznak méretes seregükkel a területeinkre, amíg mi még mindig az automatikus kapaemelő reflexről próbáljuk leszoktatni a besorozásra alkalmasnak vélt parasztokat. Az utánpótlást hordó ikonok jelzik, a térkép bizonyos tartományain láthatóak, vagyis ahhoz, hogy több hordónk legyen, terjeszkedni kell.

A játék körökre osztott, minden körben minden játékos titokban parancsokat oszt ki az egységeinek, seregeinek, teszi ezt úgy, hogy az adott parancs jelölőjét titkos oldalával lefelé odabiggyeszti az egységeket jelképező figurák mellé. A parancsok száma és fajtája erősen limitált, ami azt jelenti, hogy javallott alaposan megfontolni, mire és hová adjuk ki. A játék legzseniálisabb része véleményem szerint ez a titokban parancsokat osztogatós rész: ugyanis egyszerre zajlik. Csak képzeljük el, ahogy mindenki csöndben és gondterhelten vizslatja a térképet, közben azon agyalva, melyik területére milyen parancsot osszon ki. A parancsokat jelképező kis korongok apránként lekerülnek a tartományokra, nagy nehezen megszületik a döntés, habár mindig vannak hezitálók, tervüket újragondolók, vagy analízis-paralízisben szenvedők, akikre várni kell. Majd egyszer csak azt látom, hogy a korongok házjelvényükkel felfelé néző oldalukkal ott figyelnek az enyéim mellett – vajon az ott támadás lesz vagy védekezés? Amint mindenki lerakta a támadást, támogatást, portyázást, hatalomszerzést vagy védekezést jelző korongjait, ugyancsak egyszerre fel is fordítjuk azokat. Ilyenkor jönnek a meglepetések, a nagy megkönnyebbülések, vagy a homlokráncolás, hogy mondjuk miért nem voltam bátrabb, tehettem volna le támadást, hiszen jobban megérte volna. De most már mindegy, a parancsok lent maradnak, azokat végre kell hajtani, ha törik, ha szakad.

Amint látható, a játék a gondos előretervezésen alapul, az akciók végrehajtása közben (kevés kivételtől eltekintve) már nem lehet változtatni. Az elfoglalandó tartományok elrendezése a konfrontatív játékstílust részesíti előnyben - mit részesíti, egyenesen arra sarkall, hogy mihamarabb egymás torkának ugorjanak a seregek. Sőt, ha nyerni akarsz, nincs más választásod, agresszív, de megfontolt haditervet kell kiötlened. Ám hiába a Napóleont megszégyenítő hadmozdulatok, ha a játékostársak beleköpnek a levesbe: arra is rá vagyunk kényszerítve, hogy alkalmazkodjunk a hirtelen megváltozott helyzetekre. Parancsokból ugyanis a fentebb leírt ötféle létezik, ami mindenkinél ugyanaz, vagyis tudunk számolni vele, hogy például az ellenséges tartományon gyűjtögetett lovagsereg eközül az öt közül fog ukázt kapni. Meglepetések ettől függetlenül érhetik, és fogják is a Vastrónért vívott küzdelem résztvevőit érni. A szűkös erőforrások előbb vagy utóbb arra ösztönzik a játékosokat, hogy a legkiszámíthatatlanabb, legötletesebb, legnagyobb meglepetést okozó módon vessék be azokat. A játék ezen része nagyon jól átadja a regények gyomorszájon rúgó plot-twistjeit: lehet úgy is játszani, hogy csak megyek előre a seregekkel „oszt jau napot”, de valaki előbb-utóbb egy nagyszerű huszárvágást beiktatva áll-leejtő ötlettel fog kirukkolni, maradandó élménnyel gazdagítva a többieket. És mindezt pár műanyag figura és karton-korong segítségével. Mert ki ne szeretne túljárni riválisai eszén? Én személy szerint nagyon szeretem a kooperációs játékokat, de a Trónok harcában a legemlékezetesebb pillanatok azok, amikor kicseszünk a másikkal.

A csaták egyszerűen zajlanak, minden gyalogos figura egy pontot, a lovagok két pontot érnek, ehhez odacsapunk egy titokban kiválasztott hadvezért, akinek szintén van egy számértéke. A számokat összeadjuk, akié a nagyobb, az nyert. Elég egyszerű? Az is. Ami stratégiai mélységgel bővíti, az a támogatás. Szomszédos területeken lévő egységektől is segítséget kérhetünk, ha azok támogatás parancsot kaptak ebben a körben, így ők szintén adják a számértéküket. Sőt, mivel hajók is vannak a játékban, ők is támogathatnak. És mivel nagyon hamar zsúfoltság lesz szegény Westeros területein, alaposan el kell gondolkodni rajta, hogy mikor éri meg jobban támogatni, mint támadni.

Ezen az egyvelegen a vezérek kártyái kutyulnak még egyet, mert nekik általában van valami huncutság a tarsolyukban, egy különleges képesség, amivel akár egy vesztett csatából is fel lehet állni. Ezen kártyákból mindenkinek hét darab van, mindenkinek ugyanazon számértékekkel (egy négyes, egy hármas, két-két kettes és egyes, valamint egy nullás), tehát még azon is mehet az agyalás, hogy melyiket érdemes kirakni. Ezek a Házkártyák a regényfolyam szereplőit sorakoztatják fel, Ned Starktól kezdve Varjúszemű Euronon keresztül a Vörös Viperáig mindenki rálelhet kedvenceire (habár fanyalogva jegyzem meg, hogy néhányuk első kiadásbeli mid-quality grafikája harsányan elüt a többi modern színes-szagos vizuális remekműtől – arra a pár képre már nem telt volna, kedves FFG?).

A játék konfrontációs részét képezi még az intrika és a politika. Trónok harca játék nem is volna hű az eredetihez, ha nem lehetne ármánykodni benne. Hát itt lehet.

Egyik részről hatalmat fogunk gyűjteni a nagy csatározások közepette: ez ugyanúgy működik, mint az utánpótlást jelentő hordó, csak éppen korona-ikon jelzi, hogy politikailag mennyire túlburjánzott az éppen meghódított tartomány. Megsúgom, Királyvár a tuti befutó. A koronákból hatalmat gyűjtünk, amiket szintén aprócska karton jelölők fejeznek ki, ezeket aztán fel lehet használni, sőt, időnként muszáj is.

Ugyanis időről időre licitálni kell a politikai befolyást jelentő sávokon, amik hatásosan reprezentálják az uralkodói szamárlétrát. A licit titokban zajlik, mindenki a tenyerébe rejt annyi jelölőt, amennyit jónak lát (vagy amennyivel beérni kénytelen), majd egyszerre felfedik és aki a legtöbbet virított, az lesz a Jani, a többiek pedig csökkenő sorrendben foglalják el jól megérdemelt helyüket.

Három ilyen terület van a játékban, az első a Vastrón maga. Az első helyezett lesz a király, kap egy csinos kis karton jelölőt, ami a Vastrónt hivatott jelezni. Innentől fogva ő az első mindenben, a többiek közti döntetleneket pedig ő dönti el. Hiába no, királynak lenni jó.

A második terület a hűbérurak, vazallusok közti alfahímség sorrendje, az első kap egy valódi, hamisítatlan, kartonból készült miniatűr valyriai acélkardot, hogy mindenki láthassa, háborúban nem érdemes packázni vele. Ez a sáv a harci döntetlenek eldöntésére hivatott, a háborús patthelyzetek győztese mindig a magasabb pozíción posztoló emberke. Azért a kard is jó valamire, nem elhanyagolható egyes harci értékével számtalan csatát fordított már meg.

A harmadik politikai terület a királyi udvar, ami a besúgók és informátorok hozzáférhetőségét jelképezi: minél magasabb pozícióban van valaki rajta, annál több speciális parancsot tud kiadni. A mezei parancsoknak ugyanis létezik egy különlegesebb, hatékonyabb verziója, amit viszont csak az használhat, aki ezen a befolyási területen elöl helyezkedik el. Ritka, hogy egy játékos mindhárom területen első legyen, de akadt már rá példa. Ettől függetlenül el kell dönteni, hogy adott szituációban éppen mire érdemes licitálni.

Még van egy említésre méltó aspektusa a játéknak, ami mellett nem lehet elmenni. Ez pedig a szövetségek kötése. Mivel a kezdetektől mindenkinek több szomszédja van, ha valaki nem akar magányos farkas módjára a középjátékban elvérezni, érdemes lesz (alkalmi) szövetségesek után nézni. Az átcseszés-faktor itt tündököl igazán a játékban. Hosszútávú tervek véghezviteléhez legalább az egyik fronton fegyverszünetre van szükség, nem is beszélve a támogatások kéréséről, a meg-nem-támadási megállapodásokról, a közös célpontok elleni összehangolt támadásokról vagy területek átengedéséről.

Mivel mindenki tisztában van vele, hogy kizárólag egyetlen ember nyerheti meg a játékot, a közös lónak nagyon hamar túros lesz a háta, és már csak az a kérdés marad, melyikük löki le előbb a másikat. Ezt megelőzendő azonban érdemes titokban egy másik szövetséget is kötni, amivel persze ugyanez a helyzet, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a másik fél is hasonlóképp gondolkodik. Paranoia, árulás, ígéretek – egyáltalán nem a száraz bábutologatás fog izgalmas perceket és órákat szerezni, az biztos.

A játékülésenként eltérő helyzetek miatt egy magas újrajátszhatósági faktorú játékról beszélünk, ráadásul a Házak is eltérő stratégiákat kívánnak meg. A szerencse szerepe alacsony, de nem elhanyagolható, ami a minden kör elején felhúzandó Westeros-kártyák képében nyilvánul meg. Ezek határozzák meg, hogy abban a körben lehet-e egységeket toborozni, mely parancsok nem adhatóak ki, illetve támadnak-e a vadak. Ez utóbbi a játék egyetlen kooperatív része: a Szabad Nép átözönlik a Falon és hacsak hatalmukat közösen bevetve nem állítják meg őket a játékosok, felprédálják az egész térképet. A kártyáknak köszönhetően soha nem lehet tudni, hogy a következő körben nyílik-e majd lehetőség toborzásra, így még inkább arra késztetnek mindenkit, becsüljék meg jobban, amijük van.

Egyetlen igazi negatívumként a játékidőt tudnám felhozni. Hat játékossal az igazi, de így húzódik el a leginkább. Hiába tíz kör a maximum, a parancskiadás tervezgetése bizony el tudja nyújtani az izgalmas játékot, akár öt vagy hat órás játékidőt eredményezve (nem beszélve arról, amikor egy körben több csatára is sor kerül). Ez alapvetően önmagában nem lenne gond, de hat embernek nem olyan könnyű összehangolni a szabad idejét, hogy éjszakába nyúlóan nyúzzák egymást a harcmezőkön. Ja, és még valami: a játék agyleszívó hatású. A rengeteg előretervezés és a többiek intrikáira való figyelés rendesen le tudja fárasztani az ember agyát, a megnövekedett glükóz-égetésre fel kell készülni. Akit ez nem zavar, vagy kifejezetten igényli, annak teljes mellszélességgel tudom ajánlani.

A téma rajongói és a stratégia szerelmesei mindenképpen tegyenek egy próbát vele, mert nagyon megéri. Összetett, figyelmet igénylő, komoly időtöltés, konyhai wannabe-hadvezérek és machiavellista ármánymesterek kötelező otthoni tartozéka.