Börtönregény

Mel Gibsonra mindenféle kígyót meg békát kiabáltak az elmúlt években (legutóbb éppen Joe Eszterhas), amiből igaz, ami nem, illetve talán, vagy a franc tudja, de ez pont nem érdekel, amikor leülök megnézni a legújabb filmjét. A hold-, A hóld-, a picsába, a The Beaver esetében sem hatott meg, hogy sokak szerint az Gibson egy sajátos bocsánatkérése volt a viselkedéséért úgy általában – nem lett tőle jobb a film (bár ő jól játszott, az tény). A Börtönregény (szégyen, hogy Amerikában nem jutott normál mozis forgalomba) esetében már senkinek nem kell azon törnie a fejét, hogy van-e benne valami a színész és a közvélemény viszonyából. Nincs. Hacsak (hehe) az nem, hogy visszatekint arra az időre, amikor Gibson még kemény, tökös, kihaénnem karaktereket játszott – itt is ezt csinálja, méghozzá jobban, mint valaha, jobban, mint a Halálos fegyverekben, jobban, mint a Visszavágóban. Ráadásul ő írta. Emelem előtte a kalapom: a film tökös és brutális, de nem öncélú, izgalmas, fordulatos, nagyon jól összerakott, de nem túlbonyolított, sallangoktól mentes és kellemesen oldschool – nem olyan műmájer, izzadságszagú módon, mint a Feláldozhatók, hanem tényleg. Élvezet nézni. Egy tucat hollywoodi thrillerből és akciófilmből 11 simán példát vehetne róla.

Egy őrült szerelem balladája

Ennél tébolyultabb, agyamentebb, elszálltabb, gúnyosabb filmet aligha fogsz látni idén. Hogy is lehetne jellemezni? Kb.: bizarr háborús-akció-dráma-vígjáték-szatíra izé. Ez így, mint műfaji meghatározás, mehet is hozzá a lexikonokba. Nem csoda, hogy a 2010-es Velencei Filmfesztiválon a Quentin Tarantino vezette zsűri hozzávágta az Ezüst Oroszlánt. Az Egy őrült szerelem balladája egy, a spanyol polgárháború idején induló, de onnan nagyot lépő, egy komplexusos, szerencsétlen szomorú bohóc és egy arrogáns, erőszakos vidám bohóc szerelmi háromszögbe zárt rivalizálására kihegyezett mozgóképes őrület, ami ritkán látott magabiztossággal és hatásossággal rángatja a nézőt az emocionális skála legkülönfélébb pontjain át. Az egyik pillanatban még naiv, bájos és vicces, a következőben kegyetlenül véres és brutális, a harmadikban meg mindez egyszerre. A meglepően monumentális zárlatba torkolló, folyton a tragikum és a komikum közt ingadozó sztori végül ezeket az ellentmondásos elemeket összegyúrja egy nagy, gyönyörű, ellenállhatatlan GROTESZKbe, hogy a néző köpni-nyelni nem tud. Tipikus utálod-vagy-imádod mozi, de hogy nehezen felejthető élmény, az egészen biztos.


Fejvadászok

A skandináv krimik nagyon hasítanak az utóbbi években, itthon is, és a tengerentúlon is. Jo Nesbónak különösen jól megy a szekere, Fejvadászok című könyvéből nem csak a norvégok készítettek sikeres adaptációt, de természetesen Hollywood is ott matat már a spájzában. A sztori egy alacsony, ezért kisebbségi komplexussal küszködő céges fejvadászról szól, aki mellékesen méregdrága festményeket lop, és aki egy veszélyes zsoldos csúnya ügyébe keveredve kénytelen fájdalmas, hosszú és kíméletlen vesszőfutásra indulni. Morten Tyldum filmje egyfajta szenvedéstörténet: olyan sűrűn és olyan mennyiségben ömlik a szar a szerencsétlen főhős nyakába, olyan reménytelenül vágtat egyik katasztrofális, gyilkos és véres szituációból a másikba, hogy arra már Chuck Norris is azt mondaná, jól van már, bazmeg, lőjetek le, és legyen vége. Szenzációsan rendezett thriller a Fejvadászok, olyan iszonyatos tempót diktál, olyan fantasztikus érzékkel, hogy még a szürrealitás határán táncoló sztorielemeken (pitbull, kamionkarambol) sincs időd fennakadni. És ami a legfontosabb, az akciók minden túlzása ellenére átélhető az egész, mert érdekel minket, hogy mi lesz a főhőssel: egyszerű, de jól megírt karakter, akiért lehet szorítani, mert van egyénisége, van benne spiritusz, nem csak egy hanyagul felskiccelt átlagjoe, akivel azért kell szimpatizálnunk, mert valami sztár játssza.


Lockout

Ha Pavlov kutyája a csengetés után nem kaját kapott volna, hanem Luc Besson produkciót, egy idő után nem nyálelválasztás indult volna meg, hanem csengőmarcangolás. Így vagyunk ezzel mi is: amint meglátjuk a plakáton Besson nevét, máris fintorgunk, és fordulunk el. Jó, ott van a Taken, de az csak egy. Jut rá megszámlálhatatlan selejt. A Lockout a legújabb. Olyan pofátlan lenyúlása John Carpenter Menekülés New Yorkból-jának, hogy az már nem is vicces. A főcímben feltűnő „Original Idea by Luc Besson” felirat ellenben frenetikus. Visszatekintve, azon szórakoztam a legjobban. A feleslegesen terjengős felvezetéstől a 10 kilométerről látható „ki az igazi rosszfiú” fordulaton át az olcsóságtól bűzlő, unalmas akciójelenetekig, minden rossz. Minden. És olyan botrányosan pocsékul van vágva az egész, hogy filmes egyetemeken esettanulmánnyá kéne tenni. De mint oly sokszor a rossz filmek esetében, most is az a legbosszantóbb, hogy minden ordító negatívuma ellenére van benne némi spiritusz – egy érdekes karakter itt, egy jó ötlet amott, egy tökös Guy Pearce, aki el tudná adni magát a szerepben, ha hagynák neki. De persze nem hagyják: ez egy Luc Besson produkció. A csengő darabokban van.