Már attól elámul az ember kicsit, ahogy a filmet egy elegánsan félregördülő függöny nyitja, feltárva a vásznat, és utat engedve a fantasztikumnak, a „valóságnál nagyobb”-nak, valami olyannak, amihez foghatót a néző aligha látott korábban. Mert az Acélember első nagyszabású mozis kalandja korának egyik leggrandiózusabb filmes vállalkozása volt. Csak a főcím és a stáblista drágább volt, mint az akkori produkciók többsége, és akkor még meg sem említettük az alig 10 percet a színen töltő Marlon Brandót és legendás, 4 millió dolláros gázsiját. A méregdrága speciális effektusok? Az már egy egészen más dimenzióba helyezte a filmet. És nem árt erre emlékeztetni a mai nézőket, akik a modern képregényfilmeket a 2001-es X-Mentől és a 2002-es Pókembertől datálják. Persze, azok indították el az áradást – de a Superman nélkül talán nem is lett volna minek áradnia, és egyébként is, máig vissza- visszanyúlnak annak struktúrájához. Kérdezzétek csak meg Christopher Nolant.

A Warner tényleg mindent megtett, hogy a világ egyik legnépszerűbb képregényhősének szélesvásznú bemutatkozása a legek filmje legyen, bár a projekt beindítása nem ment problémák nélkül. A producerek első választása a rendezői posztra Steven Spielberg lett volna, de ő a Cápa sikere után rögtön fejest ugrott a Harmadik típusú találkozásokba. Ezután a Bond-kalandokat, köztük az egyik leghíresebbet, a Goldfingert vezénylő Guy Hamiltont környékezték meg, de amikor a produkció Olaszországból Angliába vándorolt (mert Brandót az olaszok körözték obszcenitás vádjával Az utolsó tangó Párizsban után), ő az ottani adószökevény státusza miatt azt mondta, hogy kösz, de inkább nem. (Ez volt Brando ’78-ban: elvertek rá 4 milliót, költöztették miatta az egész forgatást, és leszarták, hogy a rendező nem tudja követni.) Aztán az Ómen után végre leszerződtették Richard Donnert, aki öt perc alatt kikukázta Mario Puzo terjedelmes, röhejesnek bélyegzett forgatókönyvét, és az egészet újraíratta Tom Mankiewicz-csel. És még ez volt a könnyű menet.

Donnerék vért pisáltak, mire megtalálták Supermant, azaz Christopher Reeve-et. Szinte nem volt olyan színész Hollywoodban, akit ne kerestek volna meg, vagy aki ne lobbizott volna a szerepért. Schwarzenegger, Stallone, Charles Bronson, Christopher Walken, Nick Nolte, Robert Redford, Burt Reynolds, James Caan (a sor megy a végtelenségig) mind szóba kerültek, és több száz ismeretlen színészt is meghallgattak. De kifizetődött: Reeve eggyé vált a karakterrel, hibátlanul megtestesítette annak emberfelettiségét, emberségét, megjelenési és morális tökéletességét. Lehet, hogy sok mást nem ért el a karrierje során (mondj egy filmet guglizás nélkül, aminek ő a főszereplője, de nem repül benne), de nem sokan ejthetnek ki a szájukon olyasmit, hogy „I AM Superman” úgy, hogy annak súlya is legyen. (Brandon kicsoda? Ne röhögtess.)

És a léc magasan volt: a sebezhetetlen kryptoni jövevény halhatatlan mítosza akkor már évtizedek óta szerves része volt az amerikai popkultúrának, és szép számmal megélt televíziós feldolgozásokat – de Donner filmje ragadta ki igazán a képregényes környezetből. Ráadásul úgy, hogy az alapvetően elszállt történetet, amennyire lehetséges volt, megtartotta a valóság talaján. Urambocsá: a film csaknem egy órája, amiben a főhős még nem Superman, sokkal jobb, mint a második (erre még visszatérünk) – drámai, emberi, erőteljes, átélhető. Pedig nem egészen úgy indul: egy távoli, Krypton nevű bolygón nyitunk, ahol Jor-El (Marlon Brando) hiába figyelmezteti társait, hogy otthonukra pusztulás vár. A próféta, akire senki sem hallgat, egy űrhajóba helyezi fiát, Kal-Elt, és a Föld felé küldi, ahol a Nap erejének köszönhetően csodálatos képességek birtokába kerül, és halhatatlanná válik. Fajtája talán utolsó képviselőjét a Kent család neveli, majd felcseperedve Metropolisba repül, hogy harcoljon az igazságért – és ott szembekerül a bűnözőzsenivel, Lex Luthorral, aki több millió ártatlan élet kioltására készül.

A szenzációs atmoszférájú, terjengős kryptoni bevezetés ugyan eltávolítja a nézőt a realitás talajáról, de csak azért, hogy megágyazzon a sztorinak, és előrevetítse a későbbi fantasztikumot. Utána viszont Donner megáll, hogy megvizsgálja, ki ez a jövevény, milyen hatások érik, mik formálják, hogyan válik azzá, akivé mindenki tudja, hogy válni fog. A felnövést és az azutáni önkeresést a forgatás után nem sokkal elhunyt Geoffrey Unsworth operatőr (2001: Úrodüsszeia) gyönyörű képekben örökítette meg. A Kent család farmja buja, zöld, jellegzetesen amerikai vadságot és szabadságot árasztó vidéken terül el – a John Ford szélesvásznú vizuális csodáit idéző képekből, amik mellesleg hatásos kontrasztot képeznek a kies, pusztuló Krypton korábbi tájaival, csak úgy árad a comicok jelmondata: „Truth, justice and the american way.” De nem irritáló, zászlólengető, elvakult vadpatrióta módon, nem úgy, ahogy manapság szokás. A néző szájbarágás és példabeszéd nélkül is érzi, hogy mi inspirálja a főszereplőt.

Nevelőapja halála után eljut a Magány Erődjébe, ahol Jor-El végül felfedi előtte múltját, és instrukciókkal látja el a jövőjére nézve. Itt már kapunk példabeszédet, de olyan szépen illeszkedik a történet szövetébe, a jelenet hangulatába, hogy nem zavaró: sőt, gyönyörűen ragadja meg a karakter lényegét, hogy nem „csak” egy hős, hanem annál sokkal több. Követendő példa, inspiráció, mindannak a jónak a megtestesülése, ami megvan az emberiségben, és mindannak is, ami még nincs meg, de meglehet. Erről szól ez a karakter, és igen, ezért kényszerül mindenki szinte járhatatlanul vékony jégre, aki róla mesél: a témából vastagon szivárog a giccs. De Donnerék tudták, mit csinálnak, tudják, hol a határ. A komponista, John Williams egy kicsit már kevésbé tudta, híres fanfárjai kicsit túl magasztosak, túl dicsőségesek, bár azzal nem vádolhatók, hogy nem illenek az Acélemberhez. (Eredetileg egyébként Jerry Goldsmith lett volna a zeneszerző, de végül nem ért rá. 1984-ben vigasztalódhatott a Supergirllel – elnézést kérek ennek a filmnek a megemlítéséért.)

Amikor elhagyja a Magány Erődjét, Clark Kent már Superman, és nevéhez méltón egyetlen nap alatt megmenti későbbi szerelmét, Loist, az USA elnökét, és még mindig bőven jut ideje arra, hogy rács mögé juttasson néhány bűnözőt, akik gaztetteik kitervelésekor nem számoltak egy repülő és golyóálló hőssel. Donner szépen csöpögteti a humort és iróniát a történetbe, nem feledkezik meg a romantikáról sem: szépelgő giccs helyett Lois és a főszereplő kapcsolatát finom poénokkal, kétértelmű utalásokkal tölti meg, így a szerelmi szálat végig egyfajta kellemes báj lengi körül. De nem hiába mondják, hogy egy film csak annyira jó, amennyire a gonosztevője.

A Superman tökéletessége Gene Hackman Lex Luthorán bukik, méghozzá elég nagyot. Az Acélember méltó képregényes nemezisét két idiótával körülvett bohócként ábrázolják, aki mintha egy James Bond paródiából lépett volna elő. A debil rakétahajkurászós jelenet sem segít. Hackman láthatóan élvezi ugyan a szerepet, és még néhány vele kapcsolatos poén is ül, de a feszültség gyorsabban tűnik el a filmből, mint ahogy Superman körberepüli a Földet. Apropó… a világ egyik legszarabb befejezése. Superman anélkül is elég, sőt, túlságosan tökéletes és legyőzhetetlen, hogy vissza tudja fordítani az időt – azzal, hogy erre is képessé teszik, minden döntés, minden küzdelem tétjét megölik. Akik olvasták, Mario Puzo kiselejtezett forgatókönyvét, a „campy” szóval írták le – lehet, hogy mégis maradt belőle valami a kész filmre? Mert ha ez nem campy, akkor nem tudom, mi az. És lehet így is filmet csinálni – de nem egy olyan csodálatos első óra után, mint a Supermané. Ami ettől persze még nem lesz rossz. Csak basztatja az embert, hogy mennyivel jobb lehetett volna.