Bár a Pókember 3-mal a Sony nem égett akkorát – sem anyagilag, sem kritikailag – mint a Batman és Robinnal a Warner, miután éveken át hiába próbálták tető alá hozni a negyedik részt, ők is úgy döntöttek, hogy rebootolják a franchise-t, és hasonló megközelítést választottak hozzá. Marc Webb új verziója komolyabb, emberközelibb, földhöz ragadtabb – átélhetőbb (még a fantasztikusan megvalósított hálóhintázás is).

Pedig az írók késélen táncoltak, amikor a képregényfolyam egy hírhedten rossz aspektusából, a Parker-szülők halálával kapcsolatos rejtélyből indították a sztorit (az Amazing Spiderman 1968-as éves különszámában derült ki, hogy Parkerék a CIA kémei voltak, és a Vörös Koponya végzett velük, míg egy másik – az Ultimate univerzumos – verzióban Bruce Banner első Hulkká változásakor vesztek oda a tudós apa munkahelyén).

Sosem volt ez egy markáns része a karakter történetének, Webbék itt mégis ügyesen elkeverik az érzelmeknek abba a forgatagába, ami végül a hős megszületéséhez vezet. Mert A csodálatos Pókemberben egy hős születik, és még csak nem is egy pókcsípés miatt, nem azért, mert azt követően a főszereplő nagyokat tud ugrani, és erőseket tud ütni, hanem azért, mert belül, fejben, lélekben azzá válik.

Hogy ez működik, és hogy mindössze 10 évvel Sam Raimi első Pókembere után a lényeges pontjaiban tökugyanolyan eredetsztori nem válik unalmassá, annak prózaian egyszerű oka van: jó a forgatókönyv. Bőven szolgáltat okot Peter Parker dühére, keserűségére, magányosságára, bűntudatára, megfelelni vágyására, mindarra, ami a karaktert azzá teszi, aki (de – és ez nagyon fontos – mindeközben nem túlságosan sötét, és nem süllyed bele mesterkélten könnyfakasztó jelenetekbe). Minden, ami történik vele, minden, számára fontos ember körülötte formálja őt, motivációi, céljai világosan változnak, hogy a játékidő második felében azzá a hőssé érjen, akire New Yorknak és a nézőnek szüksége van.

Andew Garfield nem keveset tesz hozzá a hitelességhez: tökéletes Peter Parker és tökéletes Pókember, alkatilag, színészileg, mindenileg köröket ver Tobey Maguire-re, neki még azt is elhisszük, hogy tinédzser. A szerelmét, Gwen Stacyt alakító Emma Stone ragyogó, természetes, bűbájos, kettejük dialógusai frappánsak, megmosolyogtatóan, szívmelengetően esetlenek.

A többi színészt is jól válogatták össze: Martin Sheen (Ben bácsi) és Sally Field (May néni) hús-vér emberek, nem csak üres plot device-ok, Dennis Leary (Stacy kapitány) határozott, kemény, szimpatikus (és hozzá kapcsolódik a film legjobb poénja), Rhys Ifans (Curt Connors) izgatott, szenvedélyes elegáns tudós. Az ő karaktere sajnos jobban működik Gyíkké alakulása előtt, mint után, aminek több oka is van, a lény designjától a viselkedéséig és személyiségéig – a tudathasadásos sztorielem messze nincs megfelelően kidolgozva.

Egyéb döccenői ellenére (mint a túl gyors átmenet a gyászból és haragból az autótolvaj viccelődő lekapcsolásába) A csodálatos Pókember egy jól átgondolt, jól kivitelezett szuperhősfilm, ami lehet, hogy nem a nyár legnagyobb izgalmait és látványosságait kínálja, de érzelmileg tökéletesen eltalálja a karakter fejlődését (James Horner nagyszerű zenéje is segít), és ez bőven elég, hogy a seggén tartsa a nézőt a moziban egy meleg nyári napon.