Valahol elbűvölő az a nemtörődömség és naivitás, amivel Edgar Rice Burroughs, Tarzan megteremtője megírta második leghíresebb hőse, John Carter történetét. A Mars hercegnőjében egyrészt egymást érik a következetlenségek és a fantasy műfajhoz képest is nehezen feldolgozható túlzások, irreális elemek, másrészt „virginiai úriemberként” jellemzett főszereplője valami elképesztő közönnyel gázol át az érdekei (leginkább szerelme beteljesülése) útjában álló idegenek hulláján. Olyan, hogy lelkiismeret, moralitás, fel sem merül. És amitől mindez elbűvölő, az Burroughs nyílegyenes, rohamtempót diktáló, a dinamikán, egzotikumon és vadromantikán kívül abszolút semmi mással nem törődő attitűdje. Vagyis: csak mesélj, és mesélj, és mesélj, a pokolba minden mással!

A Mars hercegnője ugyanúgy 1912-ben jelent meg folytatásos formában az All-Story Magazin hasábjain (akkor még Under the Moons of Mars címen), mint az első Tarzan-kaland, noha bő fél évvel korábban, és álnéven (Burroughs félt tőle, hogy valóságtól elrugaszkodott műve miatt kigúnyolják). Mindkettő sikert aratott, mindkettőnek számos folytatása született, és később mindkettőt kiadták könyv alakban is. A Mars hercegnője és folytatásai, vagyis a Barsoom sorozat, a sci-fi és a fantasy metszéspontjában (science fantasy) helyezkedik el. Egész pontosan planetáris románc, és ennek az (al)műfajnak, ha nem is a megteremtője, de mindenképpen az úttörője, ami írók (Ray Bradbury, Arthur C. Clarke) és tudósok (Carl Sagan) egész sorát inspirálta.

A regény a hagyományos ponyva kalandok dramaturgiáját ültette át még egzotikusabb, még ismeretlenebb közegbe. Vagyis a civilizált férfiú ezekben már nem egyszerűen idegen földi tájak, kontinensek és felderítetlen dzsungelek barbár őshonosaival találja szemben magát, hanem szó szerint egy egészen más világgal és annak minden veszélyével. Nyakatekert megfogalmazással: űrhajók nélküli űropera, amelynek cselekménye egyetlen bolygóhoz van láncolva, és amelyben a csillagközi (vagy időben történő) utazás pusztán történetindító plot device.

A könyv elején John Carter, a polgárháború konföderációs veteránja (tökéletes, férfias, harcosnak született, halhatatlan és legyőzhetetlen fehér szuperember) apacsok elől bújik meg egy arizonai barlangban, ahonnan aztán egyszercsak a Marson találja magát (Barsoom, ahogy a helyiek hívják). Ennek mikéntje finoman szólva is homályos, sőt, egyenesen zavaros, de az olvasó ezen nem ér rá töprengeni, mert iszonyú lendülettel sodorják magával az egymást érő, inkább a „shock and awe” elvre, mint konkrét dramaturgiai ívre épülő kalandok. Carter belecsöppen az érzelmek nélküli barbár, erőszakos zöld emberek, és a fejlettebb, civilizáltabb vörös emberek állandó háborúskodásaiba, szerez magának hű barátokat és keserű ellenségeket, ragaszkodó „marskutyát” és persze gyönyörű szerelmest, és – természetesen – barangolásai, küzdelmei során gyökeresen megváltoztatja a bolygón évszázadok óta uralkodó viszonyokat, miközben ő, a maga papírvékony jellemével, marad ugyanaz, aki mindig is volt.

Érdekes, ahogy a könyvben keveredik a tudományos alaposság és a totális tudománytalanság. Burroughs a korabeli ismereteknek nagyjából megfelelően ábrázolta a Marsot, vagyis Percival Lowell csillagász 1895-ös könyvéből kiindulva egy csatornákkal átszőtt, ritka levegőjű, száraz, haldokló, alacsony gravitációjú vörös pusztaságnak, ami elvileg képes az emberi élet fenntartására (ezek az elképzelések még évtizedekig nem dőltek meg). Ugyanakkor Burroughs vörös marslakói (akik bőrszínüktől eltekintve minden szempontból kiköpött emberek) tojással szaporodnak, ami ökörségen épp túllépnénk, amikor címbeli képviselőjüknek a főhős ennek dacára gyereket nemz. És ez csak egy példa, ami azonban tökéletesen illusztrálja a szerző hozzáállását: a tojással szaporodásnak nincs semmi elengedhetetlen dramaturgiai szükségessége, csak plusz egy egzotikus adalék az idegen világhoz, csak egy cool ötlet a sok közül, amikkel kapcsolatban a realizmus és a tudományos háttér jottányit sem számít.

Burroughs azért ússza meg ezeket a csacskaságokat, mert egyébként pontosan azt adja az olvasónak, amit egy ilyen ponyvától elvár. Száguldó cselekményt, idealizált romantikát, vérszomjas barbarizmust, egymást érő akciókat és háborúkat (a tempóra jellemző, hogy a csatákat a szerző általában pár intenzív sorral elintézi), és állandó rácsodálkozást egy idegen világ kultúrájára és társadalmára. Leírásai tömörek, de érzékletesek, stílusa egyszerű, díszek nélküli és hatásos, a főhős érzelmeinek, gondolatainak ábrázolása naiv, nyílegyenes, minden árnyaltság és visszafogottság nélküli, és ez a pompásan megvalósított naplószerű narratíva (a keretben Burroughs bocsátja az olvasó rendelkezésére John Carter beszámolóját a kalandjairól) ellenállhatatlanul őszintévé teszi a könyvet. Ezért olyan jó A Mars hercegnője ma, 100 évvel a megjelenése után is, minden hülyesége, főszereplőjének faék egyszerűsége, tudományos balgasága és archaikussága ellenére. Mert mocskosul jól van elmesélve.