Agave, 2010.

Holnap jön a napokban megjelent folytatás, a Hyperion bukásának kritikája.

A tényről, hogy az emberiség nem érdemli meg a tudományos haladás gyümölcseit, meggyőződhet, aki végigolvassa mondjuk az Index bármelyik belpolitikai cikkének kommentjeit. „Egy vírus vagyunk, amelyik cipőt hord”, szajkózta egykor Bill Hicks, a popkulturális próféta, és istókuccse, igaza volt. Pedig nem vagyok pesszimista alkat.

Na és mi lesz velünk, ha kiszabadulunk a kozmoszba? Vagy ami potenciális áldozatainkra nézvést jobban nyom a latban, mi lesz azokkal a szerencsétlen intelligenciákkal, akikbe/amelyekbe belefutunk? Belegondolni is rossz. Stephen Hawking szerint az efféle találkozásoktól inkább nekünk van félnivalónk. Ebben nem vagyok olyan biztos.

Simmons remekművében is ez remeg ott valahol, láthatatlanul: ki és mi valójában a fókusza ennek a bibliányi űroperának? Az emberiség üdvözülése vagy éppenséggel a bennünk lakozó veszély? Fontos kérdés egyáltalán, hogy megérdemeljük-e a túlélést?

A regény nem amiatt nagyszerű, mert formai szempontból Chaucer Canterbury meséinek struktúráját veszi át. A regény annak ellenére nagyszerű, mert a Canterbury mesék struktúráját veszi át. Az efféle keretek közé szorított, a különböző figurák történeteit elsőre egymással összefüggéstelennek tűnő novellák segítségével elmesélő szerkezet szörnyű: ingatag, nyikorog. Egyetlen egy esetben működik, ha eposzi példabeszéd használja. A Hyperion pedig az.

A regény lenyűgözően ambíciózus, évszázadokat és fényévmilliárdokat átszelő társadalmi keresztmetszet, amelynek persze még ez a bizonyos bibliányi hosszúság sem elég - csakhogy egy olyan emberiség és emberiségtörténet kritikája, amely még nem létezik. Simmons technológiai, teológiai és szociális szempontból, természetesen töredékesen ugyan, de képes elénk tárni a világegyetembe kirajzott emberiség egy potenciális jövőképét. Hatalmas munka, babramunka, lenyűgöző.

Hét zarándok igyekszik a célja felé a vadregényes Hyperionon, a közelgő inváziós flotta hírére a bolygót pánikszerűen elhagyó lakossággal szembe menetelve. A legendás szörnyisten, a Shrike lakóhelyére igyekeznek eljutni, aki az ún. időkriptákat őrzi: egy helyet, ahol visszafelé folyik az idő. A hosszú bandukolást igyekeznek izgalmassá tenni, no meg egymás titkait felfedni, amelynek legkézenfekvőbb módja, hogy sorra feltárják társaik előtt zarándoklatuk okát. Történeteik az olvasó előtt fellebbentik a fátylat a Föld haláláról, a kirajzás óta eltelt évszázadok történetéről, a faj vélt céljáról a kozmoszban (a valóság ábrázolása a könyv és folytatásainak legfőbb titka), fejlődésünk lehetséges útjairól és arról a lehetetlen helyzetről, amikor szembe találjuk magunkat egy valódi, létező istennel, és ő minden, csak nem emberi.

Simmons virtuóz módon dobálózik a műfajokkal, melodrámát, akciót és (legérezhetőbben) horrort kever a science-fictionbe - időnként olyan elszántsággal, hogy a végeredmény már-már patetikusnak mondható, ám ettől függetlenül nem esik át a ló túlsó oldalára. A vándorok történetei magukban, novellaként is megállják a helyüket, és mesélőik lélekmorzsoló erővel szivárognak át a papíron: nem egy elbeszélés zárul letaglózó katarzissal.

A könyv vége felé épp csak elkezd összeállni a kép. Kezdünk némi fogalmat alkotni egy kaotikus, az emberiség felé semilyen érzelmet nem tápláló világegyetemről, amelyben a háttérből a humánokat irányító mesterséges intelligenciák kibertere talán valóságosabb a miénknél, és az univerzum egyetlen biztos pontja egy vérszomjas, időn és fizikán felül álló fenevad, amelyet semmilyen lény, sem ember és sem intelligens gép nem tud kordában tartani.

A regény annyira jó, annyira komplex, hogy mikor ukmukfukk véget ér, attól többen idegrohamot fognak kapni. Semmi pánik, a folytatás, a Hyperion bukása már megjelent.