Del Toro le sem tagadhatná, hogy horrorrajongó: A kór pontosan úgy kezdődik, mint Umberto Lenzi az Oscar-díjtól örökre megfosztott zombifilmje, az Incubo sulla cittá contaminata (1980). Utasszállító repülőgép landol a New York-i repülőtéren, ám ahelyett, hogy bekocsizna a terminálba, megtorpan a kifutópályán, se előre, se hátra. A torony kérdéseire a pilóták nem reagálnak, a gépbe pedig belátni nem lehet, ugyanis az összes ablak sötétítőjét lehúzták.

Egy idő után persze elkerülhetetlenné válik a gép felderítése: az utastérben mindenki halott, de senki nem oszlik. Hőseink, a Járványügyi Hivatal nyomozói, Goodweather és Martinez ezután tüzetesebb vizsgálatnak vetik alá az elhullottakat, így kénytelenek revideálni álláspontjukat: a pilóta és hárman az utasok közül még életben vannak, bár éppen csak, hogy hálni jár beléjük a lélek. Szó szerint.

A járvány oka valószinűleg az a furcsa, nagyméretű, földet tartalmazó láda, amelyet a raktérben találnak. És hogy a kór következményei hogyan öltenek testet? A túlélők nyelve alá visszahúzható csáp nő, és mint valami menhelyről szalajtott kutyafalka kezdenek szomjazni a friss vérre...

A történetbe iktatott Van Helsing-pótlék, koncentrációs tábort megjárt aggastyán a nyomozók tudomására hozza, hogy ezek bizony vámpírok, ám amíg sikerül kizárólag Manhattanre korlátozni a kór terjedését, a szigetet lezárni, addig nem lesz túlságosan nagy a baj, hiszen minden relatív: tízmillió áldozat kellemetlen, de nem apokaliptikus. Ha azonban a kór kijut a városból, az egész bolygó veszélybe kerül.

Mivel a könyv egy trilógia első kötete, valószinűleg a folytatásokban éppen erre a globális genocídiumra kerül majd sor (Amerikában a második kötet már kapható.) Abszolút híve vagyok a milliárdos vérontásnak, ugyanakkor nem tudom legyűrni a felismerést: mintha David Wellington a Monster-trilógiával (Monster Island / Monster Nation / Monster Planet) már ugyanezt eljátszotta volna, bár ott vámpírok helyett zombik zabálták fel az emberiséget.

Az Oscar-díjas filmrendező, Guillermo Del Toro jegyzi a könyvet, társszerzője Chuck Hogan. A regény maga is olyan, mint Del Toro filmjei: részletgazdag, de a struktúra veszettül inog, és éppen ezért a feszültségkeltésre tett próbálkozások a történet előre haladtával kipurcannak. A könyv első felével nincs különösebben nagy gond, az expozíció lendületes és a kór terjedésének leírása nyomasztó, ám abban a pillanatban, hogy a fertőzöttek elindulnak a saját kis vadászportyáikra, a támadások leírásának önismétlő természete a sztorit kőkeményen az unalom gyepébe tapossa.

A történetbe az utolsó harmadban bevezetett patkányirtó figurájának már-már sikerül megmentenie az egész hóbelevancot, aztán mégsem, így tényleg a remény hal meg utoljára. Zötyőgős „kis” horror-hullámvasút Del Torónak ez az irodalmi próbálkozása - tiszteletre méltó, hiszen az aszexuális trágyavámpír Alkonyat-regényeket szerette volna vele arculcsapni; megmutatni, hogy él még a fékezhetetlen vérszopó figurája az irodalomban. Csak éppen egy jobb regénnyel kellett volna nekiállni hadakozni, mert ez olyan löttyedt, mint Edvárdküllen farka.