(Jelen cikk a címet és a képanyagot kivéve egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin tizedik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - S.)

Már többször beigazolódott, hogy az eltérő képregényes kultúrával és ekképp látásmóddal rendelkező szerzők egymásratalálásából az olvasó számára szinte csak nagyszerű dolgok születhetnek, legyen az bár amerikai-argentin pulp noir (100 Bullets, Brian Azzarelo és Eduardo Risso), francia-lengyel szépialenyomat a kommunista Lengyelországról (Marzi, Sylvain Savoya és Marzena Sowa), belga-olasz roadmovie a posztapokaliptikus jégkorszakban (Gipsy, Thierry Smolderen és Enrico Marini), a Második Világháború alatt zajló francia-amerikai misztikus kémtörténet (I am Legion, Fabien Nury és John Cassaday), vagy hogy elérkezzünk írásunk tárgyához, a belga-amerikai, Los Angelesben játszódó, savként maró zombiapokalipszis-szatíra, a The Zombies That Ate the World (eredeti címén Les Zombies qui ont mangé le monde, azaz A zombik, akik felfalták a világot) Jerry Frissen és Guy Davis tollából.

Utóbbit talán már nem is kell bemutatni, miután az ő szálkás, egyedistílusa határozza meg a Mike Mignola által teremtett Hellboy-univerzumból kinőtt BPRD (Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozat látványvilágát 2003 óta, de pár szót az ő karrierje is megérdemel: az amerikai származású Davisre az 1989-es Baker Street révén figyeltek fel, így kerülhetett a DC kiadó Vertigo imprintjéhez, ennek égisze alatt nyílt alkalma kézjegyét hagyni a Sandman (Sandman Mystery Theatre) és a Batman (Batman: Nevermore) mítoszában. A fekete-fehér Dark Horse Presents magazinban az akkor még jobbára ismeretlen Hellboy mellett futott a Philip Amara-val közös Nevermen sorozata, majd végre lehetősége adódott, hogy bemutatkozzon első saját maga írta képregényével, a bizarr, 18. századi pszeudo-Franciaországban játszódó The Marquis-val. Mignola éppen ekkor kísérletezett azzal, hogy a BPRD sorozatához leginkább illő rajzolót találjon és legnagyobb szerencsénkre a második BPRD-antológiában résztvevő Davis mellett döntött, akinek eddigre már komoly gyakorlata volt a bizarr szörnyetegek és posztapokaliptikus jelenetek tervezésében, hiszen épp ebben az évben, 2003-ban kérte fel a francia Les Humanoïdes Associés kiadó (melynek egyik alapítója Jean Giraud, azaz Moebius volt), hogy működjön közre egy kvázi ismeretlen forgatókönyvíró egy világméretű zombijárvány abszurd utóhatásairól szóló történetében, melyet ironikus módon az akkor éppen halottaiból visszatérő Métal Hurlant (Üvöltő Fém) magazinban publikáltak.

A Métal Hurlant-t ugyanabban az évben, 1974-ben alapították, mint a kiadóját és első formájában olyan alkotók járultak hozzá a legendájához, mint Philippe Druillet, Moebius, Alejandro Jodorowsky, Enki Bilal, Milo Manara vagy Caza, olyan címekkel gazdagítva a képregények világát, mint az Arzach, a Kraken, a Jeremiah vagy a Loane Sloane. A magazin a nyolcvanas években élte fénykorát, majd az 1987-ben bekövetkezett hosszú szünet után 2002-ben támadt fel újra többfejű hidraként, a francia címet megtartva, egyidőben franciául, angolul, spanyolul és portugálul, hogy aztán az új tehetségeket és a kiadó sorozatait promotáló vállalkozás 2004-ben újra a porba hulljon. A fáklyát ma az amerikai Heavy Metal viszi tovább, mely eredetileg a Métal Hurlant 1977-ben liszenszelt unokatestvére volt és egy az egyben emelt át képregényeket az inspirációjául szolgáló forrásból, majd saját jogán jutott elismertséghez világszerte, jelenlegi formájában pedig negyedévente megjelenő, felnőtt témákat (igen, erotikát is) tartalmazó magazin.

A brüsszeli születésű Jerry Frissen bizarr társadalomkritikája tehát jobb médiumot nem is kaphatott volna a bemutatkozásra a Métal Hurlant amerikai verziójánál, különösen miután egész családjával Los Angelesbe költözött, hogy grafikai designerként dolgozzon az Humanoïdes amerikai pillérének, így tökéletes alany volt arra, hogy pőrére vetkőztethesse mindkét kultúra visszásságait. A véleményét sosem véka alá rejtő Frissen ugyan a képregény európai fővárosában végezte el a képzőművészetit, ám ott olyannyira sikerült megutáltatni vele a kilencedik művészetet, hogy tíz évnek kellett eltelnie, míg újra képregényt vett a kezébe, és még ötnek, míg rávette magát, hogy írjon is egyet. Első munkája, a Zombik, akik felfalták a világot, azonban olyan jó visszhangot kapott, hogy öt francia rajzolóval belevágott egy második projektbe, mely negyedévente megjelenő antológiaszerű füzetekben indult útjára és a los angelesi latin negyedben élő mexikói maszkos igazságosztók, a Luchadores Five kalandjait mesélte el, amint autórádiókat meglovasító farkasember bandával akaszkodnak össze, megfutamítják a Bogdanov-testvéreket és szembeszállnak a veszedelmes Pom-pom Ninjákkal, akiket mind Stacy-nek hívnak, kivéve egyet, akit Jennifernek. A könnyed hangvételű sorozat sikeréből műanyag figurákat gyártó vállalkozás is született, a Muttpop, ami nem csak a saját karaktereiket hozta kézzelfoghatóan fröccsöntött valóságba, hanem a Zep nevével fémjelzett Tchô! magazin szereplőit is.

Azonban lássuk mi is indította el a fullasztó belga bürokratizmus elől Kaliforniába menekült Frissen-t az ismertség útján: a nem is olyan távoli jövőben, 2064-ben járunk, Los Angelesben, és már nincs akadálya, hogy örökre együtt lehessünk szeretteinkkel. Ott laknak a szomszéd szobában, bömböltetik a rádiójukat az utcán, üldögélnek a park padjain, mindössze egyetlen bökkenő van velük: teljesen, véglegesen és menthetetlenül halottak. Némelyek rendelkeznek korlátozott intelligenciával, de legtöbbjük csak az előző életük beidegződéseinek engedelmeskedik: kutyát sétáltat, tovább veri a gyerekeit vagy csalja meg a feleségét. A világméretű jelenség okára Frissen nem is igyekszik magyarázatot adni, hiszen a történet szempontjából csupán az eredmény lényeges: mivel az élőholtak a Föld populációjának majd 35%-át teszik ki, az álszent politikai korrektség jegyében betiltják a zombikat rossz fényben feltüntető horrorfilmeket és a törvények kvázi teljes jogú polgárokká teszik a most már valóban fogyatékkal élőket (life-impaired). Nem csak a frissen elhunytak, hanem régebben elhantolt tetemek is képesek visszatérni, 14. századi teuton lovagok tűnnek fel Új-Poroszországban és 8. századi indiánok Brazíliában, az egész hívő világ pedig Jézus visszatérésének időpontját találgatja. A status quo felborulása új típusú rasszizmus születését segíti elő, egyes csoportok holtakat vagy pedig azokkal szexuális viszonyt folytató élőket lincselnek, míg egy újjáépített agyú milliárdos az egyre növekvő számú élőholtnépességet tömörítő politikai mozgalmat szervez.

Ebben a feje tetejére fordult világban próbál boldogulni Karl Neard (a név nem véletlen), aki még mindig az anyjával lakik, pattanásos arcát a The Shadow-éhoz hasonlító vörös kendővel takarja el és legnagyobb büszkesége a Star Trek kulcstartógyűjteménye. Karl és húga, Maggie, problémamegoldóként megunt vagy kellemetlenné vált halott hozzátartozókat tüntet el diszkréten, a megfelelő díjazásért cserébe. Hamarosan csatlakozik hozzájuk Freddy „a Belga” Merckx, a megvetemedett ruhásszekrény termetű és Elvis-frizurájú behemót, akinek az agykapacitása fordítottan arányos a termetével, mocskos szájú, faragatlan és legkedveltebb érvelési módszere a nekifutásból szájletépés. A teljesen diszfunkcionális csapat tagjai még az emberi faj legrokonszenvesebb példányai Frissen jövőképében és itt teljesen megfordul a The Walking Dead képregénysorozat protagonistájának felismerése, miszerint „Mi vagyunk a sétáló holtak”. Itt bizony a holtak sokkal emberibbek, mint az élők, akiknek kegyetlensége leplezetlenül bukkan elő a civilizáció máza alól és az újonnan feltűnt kisebbséget minden eszközzel a társadalom szélére szorítja. A holtak jogai mellett kardoskodók is csupán eszközként vagy szavazói bázisként tekintenek védenceikre, mint azt az eseményekben jobbára csak sodródó főszereplők is megtapasztalják.

Frissen személyes nézetei és véleménye a politikáról és a vallási fanatizmusról a lazán egymáshoz kötődő történetek gerincét képezik, találkozhatunk a belga királyi család teljesen degenerált és száműzött két hercegével, Caligulával és Gengisszel, szemtanúi lehetünk, hogy hőseink első körben elgázolják az élőholtként feltámadt Jézust, második körben pedig a konzervatív párt zombi elnökjelöltjét, az ifjabb Bush-t, akinek egy tévedésből kifolyólag egy páviánagyat helyeztek a koponyájába (és aki iránt Frissen jól láthatólag legalább olyan ellenszenvvel viseltetik, akárcsak Michael Moore), a teljes világot két táborra szakító feltámadt pápák fejét pedig élő adásban loccsantják szét. A nyers és szókimondó, börleszkbe hajló szatírát még az Egyesült Államokban is meglepően jól fogadták és az eredetileg a Métal Hurlant oldalain öt részletben megjelenő sorozatot a Devil’s Due Publishing egy gyűjteményes kötetben is kiadta 2009-ben. Akit érdekel, hogy amit Romero csak felvillantott az emberi természetről az Élőholtak éjszakája végén, amikor a csoszogó holtakon győzedelmeskedő redneck-ek két sör mellett, szórakozásból lőnek célba egy fára húzott zombira, miféle jövőbe vezethet, annak érdemes ellátogatnia a 2064-es év Los Angelesébe.