Egy csapat egér megunja, hogy a háziasszony folyton söprűvel kergeti és ütlegeli őket, így szemétből és két házilégyből összegyúrnak, és életre keltenek egy homunkuluszt, Billyt, aki majd móresre tanítja a nőt. Billynek azonban meggyűlik a baja egy macskával, kimenekül a házból, és végül összebarátkozik az asszony tudós kislányával, Beckyvel, aki kicseréli a szemeiként működő legyeket földimogyorókra. Billy és a lány ezután az égboltról eltűnt Hold nyomába indulnak, és hullócsillagoktól kérnek útbaigazítást egy tönkrement és elhasznált bolygóknak fenntartott temető mellett, mielőtt üldözőbe venné őket egy húsdarálóból teremtett kapitány a szárnyas kalózhajójával. Velem vagytok még?

Tony Millionaire (Sock Monkey) graphic novelje 2006-ban jelent meg (azóta kijött hozzá egy folytatás is: Billy Hazelnuts and the Crazy Bird), és egyike azon kevés képregényeknek, sőt, bármilyen médiumba sorolható műveknek, amiket minden gondolkodás, minden hezitálás nélkül, azonnal lehet ajánlani bárkinek, kortól, nemtől, világnézettől, hajszíntől és anyajegyek számától függetlenül. De leginkább a geekek járnak jól vele – nem elsősorban azok a tipikus geekek, akik zombikra, posztapokalipszisre, vámpírokra, Vertigo képregényekre, kung fu filmekre, Batmanre, Ron Pearlmanre és francia horrorokra buknak, hanem azok, akik az átlagnál többet őriztek meg gyerekkorukból. És az átlagnál több van bennük az abszurditásra való fogékonyságból is.

A Billy Hazelnuts, ha muszáj hasonlítani valamihez, hogy a zavart olvasó az első bekezdés agyament ötletorgiáját kontextusba tudja helyezni, olyan, mintha a legmesésebb, legbájosabb hangulatában lévő Neil Gaiment összegyúrták volna a legszürreálisabb, legvadabb gondolataiban elveszett Tim Burtonnel, az így kapott eredményt napokig tömték volna droggal és nyalókával, és végül leültették volna egy csomó üres papír elé, azzal, hogy „nesze, csinálj valamit”. Nem, a francba is. Ez még mindig a közelében sincs annak, hogy milyen a Billy Hazelnuts. De az irányt legalább már sejtetitek. (Maga a szerző egyébként az alábbi elődöket jelölte meg inspirációként: Mark Twain, Shakespeare, Herman Melville, Julia Ward Howe.)

Millionaire sci-fis, kalandos pikareszk meséje légies, aranyos könnyedséggel rugaszkodik el mindentől, aminek köze van a valósághoz. Úgy csapong cselekményén (a kezdetben egyetlen kis farmot felölelő színtér a végére csaknem kozmikussá válik), érzelmi világán (a teremtmény dühétől a szó szerint kirúgott udvarló bosszúszomjáig és megbéküléséig), műfajain belül (horrortól a feelgood drámáig), mintha a világon semmiféle stilisztikai, dramaturgiai és logikai kötelezettség nem fűzné semmihez. És tényleg nem is fűzi. Ezt a „vegyük rá az olvasót, hogy laza vállvonással és hatalmas mosollyal fogadja el a legnagyobb hülyeséget is” típusú történetmesélést csak nagyon kevesen tudják büntetlenül művelni, de Millionaire közéjük tartozik.

A Billy Hazelnuts egy olyan gyerekkönyv, amit a szülő legalább annyira élvez a lurkójának való felolvasás közben, mint amaz. Vagyis nem becsüli le olvasóját, nem leereszkedő, nem túlmagyarázó, nem didaktikus. A cselekmény szimpatikus vágtában, szívvel, humorral felvértezve cikázik az eszement ötletek között, majd az epizodikus szerkezetet félúton egy meglepően masszív hajós-csatás-üldözéses finálévá forrasztja össze. A sztori egyes elemei (mint az „eltűnt” Hold) szépen beépülnek az akciószekvenciába, míg mások (a hősünket teremtő egerek) szimplán feledésbe merülnek. Mint mondtam, Millionaire-t nem hatják meg a dramaturgia konvencionális szabályai.

A groteszk eseménykavalkád alkotóelemei közt a néhány markáns jellemvonással határozottan felvázolt karakterek (a hirtelen haragú, de hatalmas szívű Billytől a tudomány és furcsaságok iránt lelkes Beckyn át a gyámoltalan, frusztrált Eugene-ig) képezik a ragasztóanyagot – és persze a fekete-fehér képi világ. Millionaire egyszerű, de durva vonásokkal, karikatúraszerű figurákkal, kellően kihangsúlyozott – avagy eltúlzott – mimikákkal dolgozik, klasszikus hatást kölcsönözve művének. Külön öröm, hogy egyensúlyt talált a gyermeki báj és a szürreális látvány között. Figuráiban akad némi eredendő kedvesség, mégis fényévekre állnak a disney-s normáktól – Beckynek pl. kifejezetten goromba arca van. A hátterek, bár nem valami komplikáltak, annyi részlet bőven van bennük, hogy soha ne tűnjenek üresnek vagy akár elnagyoltnak. És erre szükség is van, mert a szerző bátran alkalmaz nagy, akár egészoldalas paneleket, amikkel olykor meglepően grandiózusra dagasztja a történetet. Oldalkompozíciói lendületesek, látványosak, rajzolóként épp olyan hatásos mesélő, mint íróként.

A szavakat sokszor szükségtelennek is ítéli a gyönyörűen kifejező képek mellett. Mint amikor Eugene bosszút esküszik: húsdarálóval a kezében remeg a dühtől, arca abszurd vicsorgásba torzul, a felhők összekeverednek a fejéből kieresztett gőzzel,. Más szerzők ilyenkor adnak pársoros, nagybetűs monológot a karakter szájába, hogy az égnek kiáltsa gyűlölettel teli érzéseit, és megtorlási szándékát. Millionairnek nem kell monológ, nem kell neki egyetlen szó sem, csak egy lenyűgözően impresszionista rajz. Ja, igen, és olyan szívszaggatóan gyönyörű mondatok vannak benne, mint pl: "The guy we have to worry about is that skeleton-robot I made from the meat grinder when I was insane.” Mit lehet még ehhez hozzátenni?