"...amióta az ősember először mászott elő barlangjából és felemelte tekintetét a csillagos égboltra, azóta tűnődünk azon, van-e ott valaki..." zengi a planetárium ezerszer túltekert és átmásolt magnója. "...Vajon egyedül vagyunk-e a Világegyetemben? Mi van a csillagokon túl?" Ez a fajta fennkölt magasztalása az esti égboltnak egészen addig működött, amíg felnézve éjszakánként a biztosító-társaságok, sörreklámok neonfénye és az ezerszer áldott halálsárga közvilágítás végleg el nem zárta tőle a városi embert. A kíváncsiság - noha a közoktatás és a tudományos-ismeretterjesztésen élősködő bukott asztrofizikusok mindent megtettek - szerencsére megmaradt bennünk. És ennek egyenes ági következménye a tudományos-fantasztikum.

Simon Pegg és Nick Frost munkásságát remélem senkinek sem kell bemutatnom. Na jó, mégis, hiszen vannak terjedelmi szabályok, aminek meg kell felelnem. A Paul két főszereplő-forgatókönyvírója ugyanúgy kezdte pályáját, mint bármelyik jelenleg kurrens angol humorista: a kilencvenes évek közepén néhány szkeccssorozat (többek közt az Asylum, amiben Pegg először találkozik Edgar Wright-al), majd miután összehoznak egy mára már kultikussá vált szitkomot (Spaced, 1999-2001), öles léptekkel elindulnak Hollywood irányába. Hogy mégsem úgy végzik, mint mondjuk (with all due respect, sir) Steve Coogan, annak egyetlen oka van: ezek ketten még mindig nyolcéves, nem is geek-ek, hanem borzasztó nördök, akik hosszú hosszú jeleneteket képesek idézni A Birodalom visszavág-ból, vagy éppen klingonul káromkodni. Ők ketten mindent tudnak az elmúlt szűk hatvan év bármelyik sci-fijéből - és ezt a tudást úgy tudják átadni, hogy észre sem veszi az ember, sőt: jól szórakozik. Még ha nem is veszi észre az utalásokat.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: hogyan tudnék elfogulatlanul írni egy olyan filmről, amely az összes eddigi izzadtságszagú próbálkozást egy laza mozdulattal a szemétbe vág, és olyan műfajparódia(?), vígjáték(?), roadmovie(?) keveredik belőle, hogy a fal adja a másikat. Vagy csak az van, hogy már régóta vártam bármire, ami tényleg megmozgat, bevon a saját világába, ezért nem kérdőjelezem meg, bármit is tegyen? Lehet. De nem ezért készülnek a filmek?

Ha már így a negyedik bekezdésnél rátérhetek a Paul-ra, akkor le kell szögeznem egy-két dolgot: ez a film nem váltja meg a világot. Nem hoz forradalmat vizualitásával, nem teszi elavulttá Arisztotelész Poétikáját. Ha úgy vesszük, nincs benne semmi olyasmi, amit eddig még soha nem láttunk volna. A Paul egyszerűen annyit tesz, amire ma Hollywood legnagyobbjai is csak nehezen képesek: 104 percen át mindenfajta kompromisszum vagy megkötés nélkül szórakoztat. Az alap - mondhatni - teljesen banális: két angol geek a Comic-Con-ról összeakad egy űrlénnyel, Paul-lal, akivel - és a hozzájuk csapódó újjászületett keresztény lánnyal (Kristen Wiig) menekülniük kell helyi nagyfiúk, a lány apja valamint a Fekete Ruhás Osztag - Jason Bateman, Bill Hader és Joe Lo Truglio hármasa - elől.

Nem ezért jó a film. Talán azért, mert nem is akar többnek látszani. A történet teljesen pontosan, lépésről lépésre jól kitalált, következetesen végigvezetett, tanítani lehetne - és itt a Fanboys-ra pillantok rosszallóan, aki jól teszi, ha összehúzza magát. A figurák egytől egyik jól kitaláltak, mi több, a színészek személye is mind-mind utalás valamilyen popkultúrális dologra - még hogy nincsenek geek nők: Jane Lynch. Sigourney Weaver. Blythe Danner. Órákig lehetne sorolni az akár csak egy percre is feltűnő alakokat, filmes idézeteket - az milyen már, amikor Paul ott ül Az elveszett frigyláda fosztogatóinak utolsó jelenetében látható raktárban, és Steven Spielbergnek ad tanácsokat az ET-hez? Miért játssza a wyoming-i kocsma countryzenekara a Cantina Band-et? Hányszor hangzik el ugyanazzal a hangsúllyal a "Bízz bennem"? És egyik sem erőltetett, mindegyiknek helye van - és ha valaki a Holdon töltötte az elmúlt negyven évet, akkor is érteni fogja. Ha valami, akkor ez a film mindenképpen megérdemli a figyelmet és az öt csillagot - és most lehet fikázni.