A független film a 60-as évekbeli nagy korszakának köszönhetően (miután 1968-ban hivatalosan is leszarták a Hays Code-ot) a 80-as évek derekára sikeresen kitermelte azon követőit, akiket mára nemhogy kultikus, de műfajteremtő újítókként tartunk számon. Roger Corman egyszerűsége, John Waters groteszk, polgárpukkasztó morbid humora, vagy Herschell Gordon Lewis vérben, és belekben tocsogó víziói egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy két fiatal egyetemi szobatárs 1974-ben megalapította saját függetlenfilmes stúdióját Troma Entertainment néven.

A kitűzött célok meglehetősen egyszerűek voltak, ugyanis az úriemberek minimál pénzből szerettek volna szórakoztató, ugyanakkor jövedelmező filmalkotásokat letenni az asztalra. Az azóta eltelt közel 40 évben a Troma neve szinte fogalommá vált, azonban magát a név jelentését sok ember előtt sűrű homály burkolja körbe. Fellebbentvén a fátylat a nagy titokról elárulom tehát, hogy Troma szó ősi latin nyelven szabadfordításban annyit tesz, hogy „remekmű celluloidon”. Ha pedig egészen konkrét akarok lenni, akkor Kaufmann és Hertz Virgil Aeneid című epikus latin nyelvű elbeszélő költeményének 2-es könyvéből vette kölcsön magát a Troma szócskát.

Lloyd Kaufmann a Troma stúdió szellemi atyja, aki a Yale egyetemen többek között Oliver Stone és George W. Bush évfolyamtársa volt, a 70-es években több nagy hollywood-i szuperprodukcióban is részt vett szabadúszóként. Az amerikai filmkészítés fellegvárában átélt „élmények” és tapasztalatok hamar arra sarkalták, hogy a nagy stúdiókban látott munkamorált, és működési szisztémát saját egyedi látásmódjával helyettesítse. Elmondása szerint különösen a Final Countdown-ban való produceri részvétele késztette arra, hogy merőben elhatárolódjon a hollywood-i filmkészítési módszerektől. Kaufmann szerint az egész forgatás maga volt a rémálom, a szakmai hozzáértés hiányától kezdve, a totális érdektelenségen át egészen Katherine Ross rendszeres hisztijéig. A hölgy legnagyobb problémája ugyanis az volt, hogy nem jutott neki szék az ebédnél.

Egyedi elképzeléseinek kibontakoztatását a 70-es évek második felében kezdte meg, amikor több barátjával (többek közt Oliver Stone-al, és Micheal Hertz-el) karöltve erotikus jellegű komédiákat kezdtek el forgatni. A Squeeze Play, a Waitress, a Stuck on You és a First Turn-on című komédiák a szakmai elismerés mellett, anyagi sikereket is hoztak számukra.

Aztán a 80-as évek elején Kaufmann szerint a keze ügyébe került egy újságcikk, melynek főcíme az volt, hogy „A horrorfilm halott”. Bár én speciel nemtudom miféle sajtót forgatott az öreg Lloyd, de ha megnézzük az európai és az amerikai filmipar termését a 80-as elején a horror minden volt akkoriban csak halott nem. Mindenesetre Troma stúdió úgy érezte ekkoriban, hogy egy óriási űr tátong a világ filmes palettáján, és az eddigi munkásságukhoz képest egy hatalmas profilváltással a horror műfaja felé vették az irányt. Aztán 1984-ben (bár Kaufmann több interjúban is 1982-re teszi a film forgatási időpontját) a Toxic Avenger című filmjükkel fenekestül felforgatták a független filmezés „állóvizét”.

A történt főszereplője egy Melvin nevezetű szellemi és testi kihívásokkal erősen küzdő fiatal kretén balfasz (gy.k. nerd), aki Tromaville városában (gyakorlatilag New Jersey fikcionális megfelelője) a helyi fitnesz klub takarítójaként keresi a burritóra valót. A fiatal srác állandó céltáblája az egészség klub vendégeinek, akik rendszeresen szivatják, megszégyenítik, és ott rúgnak bele, ahol tudnak. Az egyik kis interakciójuk következtében (Melvin-t balett ruhába öltöztetve lesmároltatnak vele egy bárányt) hősünk kirepül az ablakon és hogy-hogy nem éppen egy toxikus mérgező hulladékot nyitott hordóban szállító kamion platóján landol. A sofőrök ugyanis pont ott tartottak pihenőt, melyet pár tonna kokó felszívásával ünnepeltek meg. Az erősen aktív anyaggal való találkozás hatására a fiatal legény fizimiskája különös változásokon megy keresztül. Teste groteszk módon eltorzul, és emberfeletti erőre tesz szert.

A testén látható fizikai elváltozásokon túl a másik legszembetűnőbb metamorfózison Melvin személyisége megy keresztül, úgyis a mérgező kemikáliák hatására Tromaville új szuperhőse ki nem állhatja bűnt. Még a szagától is undorodik, és valóságos késztetést érez arra, hogy az erőszakos bűncselekményekre válogatott csonkolással, belezéssel, és dekapitációval reagáljon. Tromaville „egészséges” lakói pedig tobzódnak fertőben, és a Toxic Avenger feladata, hogy az egykoron békés és csendes kisvárost újra régi fénye ragyogja be.

A fentebb leírtakból talán részben látszik, hogy a Toxic Avenger egy ostoba, bugyuta film, amihez elképesztően szórakoztatóan vegyül a humor, és a környezettudatosságot zászlóvivőként hirdető ideológia. Lloyd Kaufmann Grand Guignol-ja tehát nem más, mint egy pofátlan, gusztustalan, ám annál mókásabb szatíra, amely a humor legszélesebb palettáját vonultatja fel Buster Keaton-tól egészen Rudy Ray Moore-ig. Nyugodtan titulálhatjuk horrorfilmnek, ám nem a szó abszolút értelmében. A Toxic Avenger ugyanis egy cseppet sem félelmetes, sokkal inkább gyomorforgatóan vicces. A brutalitásfaktoránál, már csak a komolytalansági faktora magasabb. A véres jelenetek azonban még a 80-as évek kult horrorjain edződött veteránok számára is durván hatnak (egy gyerek fején áthajtanak kocsival, egy kutyát agyonlőnek shotgunnal, stb), a film humora pedig valami elképesztően zseniális.

A színészek hozzák a horror vígjátékoktól később megszokott túljátszottságot, amely sok más magát komolyan vevő baromsággal ellentétben rendkívül aranyos, és kétségtelenül sokban hozzájárul ahhoz, hogy a film annyira szórakoztató amennyire. Kell is ez a fajta túljátszottság, hiszen a film karaktereinek 90%-a, nagy jó a faszt inkább 100%-a teljesen röhejes és a valóságtól totál elrugaszkodott fazon. A dolog bája pedig pont ebben van. A másik pedig a csöcsök indokolatlan mennyiségében. Lássuk be, egy low budget film a 80-as évekből női mellek nélkül olyan, mint a Rambo Stallone nélkül. Biztos jó, de kit érdekel? Hiába na, az exploitation kőkemény férfi műfaj kérem! Pont ezért van valami elképesztően magával ragadó az igénytelenségnek és a pénztelenségnek az ily formában való megnyilvánulásában. Természetesen ez mit sem érne abban az esetben, ha Kaufmann vénájában nem szunnyadna ott a tehetség, és a filmek iránti mérhetetlen szeretete és odaadása.  Működőképes, és emészthető low budget filmet ugyanis a megfelelő hozzáértés és alázat nélkül gyakorlatilag nem lehet készíteni. Kaufmann és kis csapata pedig tudta ezt és tudja a mai napig is.

Nem csoda tehát, hogy a Toxic Avenger elképesztő sikereket aratott a 80-as évek második felében és arat napjainkban is. Tökéletesen testesíti meg azt az alantas, minimális igényeket kielégítő szórakoztató ipari faktort, amely talán tényleg hiányzott a 80-as évek amerikai filmgyártásából. Az évek folyamán a végeredmény pedig nem csupán egy sikeres film lett, hanem egy brand. A Toxic Avenger a folytatásaival együtt, amelyekből egyébként összesen három van (a második nem rossz, a harmadik nézhetetlen, a negyedik pedig vetekszik az elsővel) pedig mára már egy filmtörténelmi korszakot testesítenek meg.

A Troma stúdió ugyanis nem csupán szórakoztató és anyagilag jövedelmező filmeket adott a világnak, hanem sztárokat, és egy szemléletmódot. Igen sztárokat mondtam. Olyan színészek kezdték pályafutásukat a Troma által készített vagy forgalmazott filmekben, mint Marisa Tomei, Kevin Costner, vagy Trey Parker és Matt Stone, akik a mai napig hatalmas cimborái Kaufmann-nak. Kaufmann életműve tehát jóval több egyszerű pénzhajhász forgalmazósdinál, és forgatósdinál. A troma filmek már szinte önálló műfajnak számítanak a világ filmes palettáján, amelyet egyértelműen meghatároz Lloyd papa stílusa. Egy tuti, ha egy film elején megjelenik az a bizonyos sárga logó, mindenkit tudja mire számíthat, és azt is kapja.