A menyasszonyod halott. Megölte egy kegyetlen, fiatal lányokra vadászó sorozatgyilkos. Fájdalmad elviselhetetlen, csak egyvalami képes valamelyest elnyomni: a tettes iránt érzett rettenetes gyűlöleted. De mihez kezdesz a gyilkossal, ha megtalálod? Az nem elég, ha megölöd. Tönkretett életek egész soráért nem kompenzál egy gyors, fejbe küldött golyó. Meg kell „ölnöd” újra és újra. Szenvedéssel, kínnal és félelemmel kell megtöltened életének minden pillanatát, kerüljön akár újabb életekbe, újabb fájdalmakba, vagy a lelkedbe, nem számít. Nem ismersz már sem Istent, sem embert, sem törvényt.

Az I Saw the Devil a népszerű beskatulyázás ellenére nem sorozatgyilkos-film, de aki ismeri a rendezőt, az ezen nem lepődik meg. Legyen szó akár a Két nővérről, akár a Keserédes életről, Kim Ji-woon művei rendre túllépnek annak a zsánernek a keretein, amikbe a jámbor néző első, de akár még sokadig pillantásra is automatikusan betuszkolná őket (e tekintetben a The Good the Bad and the Weird persze kakukktojás). Az I Saw the Devil is csak az első felvonásban követi a sorozatgyilkos-thrillerek tipikus dramaturgiáját. Egy titkos ügynök, Dae-hoon jár a pszichopata Kyung-chul nyomában, miután az megölte menyasszonyát, és még bőven a játékidő első felében rá is talál. Innentől viszont egy bizarr, vérmocskos macska-egér játék veszi kezdetét, aminek nyertesei nem, csak vesztesei lehetnek.

Az I Saw the Devilt úton-útfélen Park Chan-wook bosszú trilógiájához hasonlítják, de az analógia bizonyos szempontból sántít, ugyanis Kim Ji-woon filmje éppen ellenkező irányba viszi a bosszúmotívumot, mint honfitársa. Míg a trilógia egyes darabjaiban a rendező ötletesen és merészen csavargatja, és komplikálja a megtorlás témáját (az Oldboyban már az sem világos, ki a bosszúálló, és ki az áldozat), Kim Ji-woon épphogy az esszenciájáig csupaszítja le azt. Itt csak a féktelen gyűlölet és az elemi, mindent felemésztő, szadista, bestiális bosszúvágy létezik. Amikor Dae-hoon megtalálja Kyung-chult, félholtra veri, és miután elrejt benne egy nyomjelzőt, szabadon engedi. Mielőtt a gyilkos újra ölhetne, hogy kielégítse beteg szükségleteit, Dae-hoon újra lecsap, és újra félholtra veri. Az I Saw the Devil egy végletekig vitt profanitás.

A gyűlölettől elvakult főhősön kívül mindenki más számára nyilvánvaló, hogy bosszúhadjárata nem folytatódhat örökké. Valami rosszul sül majd el, ismét ártatlanok fognak meghalni, és az már Dae-hoon hibája lesz, hiszen ő engedte szabadon a gyilkost – újra és újra. Mi lesz vele mindezek következményeként? Mi történik valakivel, aki kizárólag annak szenteli önmagát, minden tettével és gondolatával együtt, hogy ártson egy másik emberi lénynek, legyen az bármily romlott – vagy akár maga a gonosz? Az angol címet akár ki is lehetne egészíteni: Láttam az Ördögöt, és eggyé váltam vele. Ezzel a korántsem eredeti, de mindig hatásos mondanivalóval igyekszik az I Saw the Devil túllépni önmagán, valami többé, valami mélyebbé válni egy tematikailag és stilisztikailag is extrém bosszúthrillernél, és ez az, amin elcsúszik, és lemarad a „remekmű” jelzőről.

Dae-hoon metamorfózisa elnagyolt, kibontatlan, arról, hogy éppolyan szörnnyé válik, mint azok, akiket üldöz, főleg egy-két dialógusból értesülünk csak. Az pedig sosem jó, ha mellékszereplők explicite mondanak ki olyat, amit megmutatni kellene, főleg ha arról van szó, ami a mű gerincét és morális tanulságát jelenthetné. Így a zárójelenetben a semmibe, sírva elsétáló főhős képei nem váltják ki azt a katarzist, amiért Kim Ji-woon dolgozott. Hiányzik hozzá a lelki viharok ábrázolása, a történet pszichológiai aspektusának megfelelő kidomborítása. Pedig Lee Byung-hun tökéletesen alkalmas volna karakterének komplexebb megformálására. Minimalista játéka duzzad a felszín alatt örvénylő érzelmektől, arca egy mimikai oximoron: kifejezéstelen és gyűlöletet sugárzó. A több éves szakmai pihenő után visszatérő Choi Min-sik az ő kiváló ellentétpárja: nem fojt el semmit, minden az arcára van írva, harsány és természetes. Övé a látványosabb szerep, és ezt ki is élvezi.

Hogy vizuálisan a film lenyűgöző, az Kim Ji-woontól egyáltalán nem meglepő. Azt a látványvilágot hozza, ami mérnöki pontosságú, mégsem hat ridegnek és kiszámítottnak. Már a nyitójelenet hóesésbeli gyilkossága is székhez szögez, a gyönyörű képek és az extrém brutalitás párosítása megunhatatlan lesz, amíg világ a világ. És félreértés ne essék, az I Saw the Devil rendkívül brutális film – még úgy is, hogy a legdurvábbnak ítélt, nagyjából másfél percet (többek közt emberi testrészek megetetését kutyákkal) kivágták a mozikban forgalmazott verzióból. Persze megint a megkerülhetetlen hiányosságnál lyukadunk ki: az erőszak és a képi világ közti kontraszt akkor lenne igazán sokkoló, ha jobban látnánk előbbinek a főhősre gyakorolt hatását. Mert a lélek pusztulása mindig nyomasztóbb, mint a testé.