Ábécésorrendben.

Bad Lieutenant: Port of Call New Orleans. Csak azért mert szupernyugodtan beszél, és ezzel egyfajta guru benyomását kelti, Herzogról az a tévképzet alakult ki, hogy nincsen humora. Aki valaha végighallgatta valamelyik hosszabb interjúját vagy elolvasott egy, a rendezőről szóló interjúkötetet, az tisztában van vele, hogy éppen az ellenkezője igaz. Herzog a filmrendezők egyik legviccesebbje. A Bad Lieutenantnak (1992) ez a se nem folytatása, se nem parafrázisa pedig az év legszórakoztatóbb filmje: abszurd poénok hegye, amelynek a tetején a szenzációs alakítást nyújtó Nic Cage trónol, aki az Arizónai ördögfióka (Raising Arizona, 1989) óta nem volt ennyire jó.

A fantasztikus Róka úr (The Fantastic Mr. Fox). Wes Anderson kreatív szempontból azt hiszem ezzel a filmjével megmentette a karrierjét. Az elsőtől az utolsó másodpercig ötletekkel és varázslatos vizualitással teletömött stop-motion animációs tökéletesség.

A feláldozhatók (The Expendables). Kritika emitt.

Heartless. Philip Ridley az urbánus káoszra önmaga érzelmeinek teljes erejű feltárásával reagáló, a tisztaság után kétségbeesetten kapkodó horrormeséje helyenként esetleg túlságosan naívnak hathat ebben a cinikus mozikorban, ám éppen emiatt a Heartless azon kevés 2010-es filmek egyike, amely képes katarzist kelteni.

Outrage. Kitano visszatért, csak éppen nem úgy, ahogy azt tőle egy évtizednyi köldöknézés után elvárták. Az Outrage jakuzafilm, ez tagadhatatlan, mindössze annyi a bibi, hogy az író-rendezője kiírtotta belőle azt a fajta költőiséget, amely a korai munkáit ítészkörökben oly népszerűvé tette. A film másfél óra extrém erőszak és sunyi, gátlástalan cselszövés nihilista katyvasza, egyetlen szimpatikus figura vagy akár csak könnyed pillanat nélkül. Kitanónak már nincsenek illúziói.

Red Hill. Apokaliptikus (de nem apokalipszis utáni!) modern ausztrál bosszúwestern: lényegretörő, nagyon brutális és baszott izgalmas. Ennyit tudni róla épp elég.

Stool Pigeon. Dante Lam lassan nyugodtan nevezhető auteur-nek: akciódrámái (pl. The Beast Stalker, Fire of Conscience és természetesen a Stool Pigeon is) a rendőr-bűnöző viszony keresztmetszetén át a becsület, a magány és a kötelesség gyilkos erővel lefelé (halálba, pokolba, feledésbe) rángató betonsúlyát igyekeznek széjjelvésni - mi lehet a közepén, mi adja a modern maszkulin egzisztencia kétségbeesett hajtóerejét? Passiójáték, amelynek az első percétől sejthető, hogy nem lesz jó vége, legalább is a szereplői számára, a finálé ugyanis pont az a fajta féktelen-hongkongis, amelyben megy a  csapkodás-kaszabolás-amputálás, hullanak a testrészek, a nézőnek meg tátva marad a szája.

True Grit. A részleteket őrületes precizitással kidolgozó, a lágy humort és a kalandot tökéletesen elegyítő gyönyörű, lírai adaptációja Charles Portis remekművének. Annak ellenére, hogy páran otthagyják benne a fogukat, ez a Coen testvérek legmainstreamebb filmje.

Varga Katalin. Kritika itt.