Batman: The Return

Történet: Grant Morrison
Rajz: David Finch
Kiadó: DC Comics

A legjobb, ami erről az egész „Batman meghalt, de mégse, csak az őskorban rekedt, de mégse, mert ugrál előre az időben, egészen annak legvégezetéig” hajcihőről elmondható, hogy végre vége van. Minden tiszteletem Grant Morrisoné, de amit a Sötét Lovaggal csinált az utóbbi években, az finoman szólva problémás volt (leszámítva a Batman & Robin első évét). A The Return of Bruce Wayne, ami a főhős jelenbe való visszatérésének krónikája volt, egy rettenetesen fárasztó olvasmánynak bizonyult, amiben az író kiélhette minden ezüstkori nosztalgiával, zsánerjátékokkal és agylövő sci-fivel kapcsolatos hóbortját – ő biztos kurvajól szórakozott, amikor írta, de értelme nem sok volt, élvezeti értéke meg még kevesebb. Úgyhogy tudjuk le annyival, hogy a végén Bruce visszatért. Mivel mind az új, mind a már meglévő Batman sorozatok folynak tovább a maguk medrében, erre a különszámra hárult a feladat, hogy összekösse azokat a The Return of Bruce Wayne-nel, és elmondja, amit az új status quo-ról tudnunk kell.

Röviden a lényeg, hogy a főhős úgy dönt, ideje a bűn elleni háborút globális szintre emelni. Mostantól két Batman lesz: Dick Greyson is marad a gúnyájában, és továbbra is Gothamben rak rendet, Bruce pedig járja a világot, és ott csap le, ahol arra a legnagyobb szükség van (ennek az új Batman, Inc. című sorozat lesz a krónikája). A The Return tehát főleg az új szituáció felvázolásáról szól, bár emellett belekezd egy új sztoriszálba is. Az teljesen helyénvaló, hogy a karakternek ezen a fordulópontján azzal a bizonyos denevérrel kezdődik a képregény, ami annak idején berepült Bruce Wayne kúriájának ablakán, ötletet adva neki a jelmezéhez. Morrison ad egy kis hátteret a dologhoz (ti., hogy mégis mi a tökömért zúz keresztül egy denevér egy ház ablakán), majd rögtön vág Batman globális hadjáratára. Maga az új koncepció ígéretes és veszélyes egyszerre. Egyrészt Bruce mindig is nagyon erős szálakkal kötődött Gothamhez, és furcsa lesz részben elszakítani ezeket a szálakat (bár David Finch Batman: The Dark Knight című új sorozatában továbbra is láthatjuk majd szülővárosában akciózni), másrészt a bűn elleni hadjáratának egy teljesen logikus következő lépcsőfoka a terjeszkedés. Kérdés, hogy meg tudják-e tartani Batmant olyannak, amilyen, az új körülmények közt – és ez azért kérdés, mert ennek a karakternek valahol maga Gotham is a része. És persze ebből bajos lesz visszalépni, ha rosszul sül el a dolog: egy ilyen mély megszállottságtól vezérelt figura nem vonhat csak úgy vállat, és mondhatja, hogy „hát ez nem jött be, szűkítsük vissza a dolgot Gothamre”. Maga a The Return egy korrekt képregény: David Finch stílusa fantasztikusan passzol a Sötét Lovaghoz (jobban, mint bármihez, amit a Marvelnél rajzolt), a cselekmény pedig a jól elhelyezett akcióknak köszönhetően kellően dinamikus. Viszont nagyon érződik az átkötés és bevezetés jellege, és így önmagában bajosan állja meg a helyét. Jobb lett volna, ha Morrison itt még csak a status quo lefektetésére koncentrál, és nem kap bele máris egy új sztorifolyamba.




Hellboy: Double Feature of Evil

Történet: Mike Mignola
Rajz: Richard Corben
Kiadó: Dark Horse Comics

Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le.



Northlanders #34

Történet: Brian Wood
Rajz: Riccardo Burchielli
Kiadó: Vertigo Comics

A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen.



The Thanos Imperative #6

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Miguel Sepulveda
Kiadó: Marvel Comics

A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni.



Wolverine: The Best There Is #1

Történet: Charlie Huston
Rajz: Juan Jose Ryp
Kiadó: Marvel Comics

Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos.  Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb…