A rövidfilm-válogatások mindig az egyik legérdekesebb részét jelentik számomra az Anilogue-nak, mert igazi ötletbörzék ezek - ugyan nincs annyi idejük elmesélni egy történetet vagy bemutatni egy karakter fejlődését, mint egy egész estés filmnek, a tapasztalat szerint sokszor jót tesz a szűkös keret, legalábbis a kísérletező kedvet és kreativitást tekintve. A Kreatív szabályok hét filmecskés gyűjteményét a zsűri horvát producerként tevékenykedő hölgytagja szedte csokorba, és igen vegyes képet mutattak.

Az első művet - Felkiáltottam az élet ellen. Vagy épp érte. - nem is nevezném történetnek, a remek (komor és indusztriális) muzsika, a dialógusok és zajok hiánya, valamint a monoton, rézkarcokat idéző látványvilág inkább egy szürreális zenei klippet idézett (a Varjú ugrott be a Másféltől). A nyitány egy hajtóvadászat, egy szarvascsorda menekül az őket üldöző vadászkutyák ellől, majd megtorpannak és ellenük fordulnak. A lezárás azonban egy vicces csattanó helyett nyitott, az emberi jellemet és civilizációt az emberi szereplők és szavak hiányában is sikerrel elemzgető audiovizuális mantra. Bejött igencsak! Itt bele lehet nézni.

A külvárosban meglepett, de nagyon: nem hittem volna, hogy Schrammon, Ichi The Killeren, száz másik nyomasztó és felkavaró filmen edződött lelkemet (illetve inkább testemet...) egy 11 perces finn experimentális rövidfilm ennyire képes felkavarni. Ne vegyétek ezt dicséretnek - egy horrorfilm vagy egy torokszorító thriller jó értelemben keni falhoz az embert, A külvárosban viszont hangos és idegesítő zaj-aláfestéssel, a hallásküszöb felső frekvenciatartományát rágcsáló visító dialógusokkal és főleg rengeteg gyorsan mozgó, zavaróan életlen, végül másodpercenként tucatszor felvillanó fekete-fehér vászonnal kíván kibaszni a nézőjével, de nagyon. Persze díjat is kapott - gratulálok. Az pedig csak természetes, hogy semmiféle figyelmeztetés nem hangzott el előtte sem írásban, sem szóban (habár a szerencsétlen magyar szervezőcsajtól az is nagy teljesítmény volt, hogy bele mert szólni a  gerjedő-sípoló mikrofonba, köszönés helyett egy "utálok mikrofonba beszélni" nyitó mondattal...), márpedig ha történetesen a pánikbeteg barátommal vagy az epilepsziás ismerősömmel jöttem volna el a vetítésre, biztosan el kellett volna hagynunk a termet (én így is egész este rosszul voltam - talán nekem is van valami hajlamom ilyesmire?). Ezek pedig nem olyan ritka betegségek, hogy ne lehessen gondolni rá - ha még egy ostoba videójáték is figyelmeztetni a nézőt, a hiperintelligens experimentális filmeket is megértő és megbecsülő zsűritag miért nem tudja? A filmet amúgy itt megnézhetitek, ha ezek után valaki kedvet kapott (fene a gusztusát...), bár kétlem, hogy ugyanazt nyújtja, mint egy sötét, kicsi moziteremben harsogva, ahol a vászon kitölti az ember látómezejét.

A Morana igazi felüdülés volt: pesszimista és sötét ez is, de legalább nem üvöltött és villogott, simán csak unalmas volt. Hőse egy teletetovált vadász egy furcsa világban, repülő kutyákkal és non-stop dugó struccszerű lényekkel... vagy inkább öltönyös üzletember egy összeomlott infrastruktúrájú földi városban? Füst, drogosok, kiáltások, lövések, polgárháborús hangulat.

Hasonló témákhoz nyúlt az ötletes animációs megoldásokkal dolgozó, ám kelletténél éppen kétszer hosszabb Leviathan is, robotként mozgó emberekkel, akik minden nemzetiség zászlaja alatt egy lerombolt templom(?) romjai között meztelenül táncolnak és mosolyogva késeket mártogatnak egymásba, miután bugos PC játékokat idéző pixelfelhős remegéssel életre keltek. Amikor egy percen keresztül csak préssel szétrobbantott, vért és agyvelőket fröcskölő fejeket láthattunk, miközben büszke, himnikus indulók szóltak (okay, OKAY, WE GET IT!!!) - ettől is besokalltam elég hamar.

Az Ő, ki mér sokkal elegánsabb és - talán éppen ezért - sokkal nyomasztóbb volt. Olyan az egész, mint egy, a szokásosnál kicsivel nyomasztóbb Mrozek novella: elbutult és alultáplált emberek karavánja járja a kopár sivatagot, rendre lehajolva egy-egy földre esett müzlis dobozért vagy csokiszeletért. Nem látnak, nem hallanak: szemük előtt képernyők vetítik arcukba a szünet nélküli reklám-mannát. Vezetőjük a Termékeket szaró Bohóc-szörny, egyetlen reményük pedig a képernyőjét leszakító renegát ember, aki végül is inkább öngyilkos lesz, a karaván pedig kihal.

Az Ebéd volt a kedvencem és a begyűjtött nevetések alapján a közönség is díjazta a felüdítő humort (csak az én mániám, hogy egy animációs rövidfilm vagy legyen vicces, vagy legyen meglepő?). Itt gyalázatos angol kiejtéssel ismerteti velünk pár segítőkész narrátor az alapvető fontosságú vendéglátási szokásokat. Nagy adag szocreál és önirónia, hasznos tanácsok, a helyszíneket (ebédlő, konyha, társalgó) összekötő stop-motion animációs betétek és sok elborult arc - ez jól működő receptnek bizonyult.

A piacot szintén élveztem, ez volt a legegyszerűbb darab, szintén sok stop-motion-nel (zöldségaprítás és -mosás, befőttek elrakása stb). Életképek, gyorsított felvételek és persze megszólaló piacosok, finom kapitalizmus-kritika az importált gyümölcsökkel és zöldségekkel kapcsolatban, az áru tapogatása és az ezt övező ellenérzések - egyszóval minden, ami egy piacra kell.

Összességében nem estem hanyatt "a zsűri bemutatkozásától", habár a nyitó és a két záró alkotást sikerült szívembe zárnom - a hétből ez talán nem is rossz arány. Az Anilogue fesztiválok szokásos szervezetlensége pedig a Toldit sem kímélte, bár itt beérték egy szolid késéssel és a bizonyos egészségügyi figyelmeztetés mellőzésével (lásd fent), az Urániás vetítéseken sokkal ordasabb égések is történtek - de erről majd holnap.