Stallone Expendables-e a legjobb amerikai akciófilm a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének reneszánsza óta. Az Expendables elrendez, elsimít és meggyógyít dolgokat. Ennyire jó.

Nem volt túlzás a film reklámkampányának arra a bizonyos igényre való rájátszása, hogyaszongya talán nem ártana a kulturális gesamt-tudatba visszaplántálni a férfias karakternek, mint példaképnek fontosságát. A film-médium a huszonegyedik század elején pöcsszőr-mentes tinivarázslókat, metro- és aszexuális vámpírokat meg hasonló, a nemiségtől irtózó vizihullákat tesz meg hőseiül. A dolog mögött egyrészt az életképtelen politikai korrektség, illetve a kockázatkerülés monetáris igénye rejtőzik, amely találkozik a tömegek a szexualitást fenyegetésként megélő frusztrációjával. Pedig az élethez hozzátartozik a szűzhártya felszakadása, az első magömlés, a fájdalom, a vér, a szenny, a kéj. Ettől szép.

Stallone pedig igyekszik a maszkulin identitást munkásságának ezen a kései szakaszán újratelepíteni. Igen, egy rágógumi-mozival, egy, az akciófilmes ambíción túlnőni még véletlenül sem igyekvő filmmel - de amit ezeken a műfaji határokon belül művel, ahogy a zsáner motívumait csúcsra járatja, időnként urambocsá’ kifigurázza, az szívet melengetően szórakoztató, gyakran lenyűgöző, és a maga leplezetlen őszinteségében, megvallom, gyönyörű. Hogyne, tagadhatatlan hogy az erre az igényre való rájátszás részben pr-fogás is, ám a film sikere azt bizonyítja, az igény valós.

Az Expendables igazából tényleg egy nyolcvanas-évekbeli akciófilm. A forgatókönyv nincs túlbonyolítva (ami nem jelenti azt, hogy ne lenne sűrű és feszes) és a figurák háttere sincs különösebben kibontva. Csak amennyire kell - egyesek ezt esetleg hibaként róhatják fel, csakhogy a készítőknek éppen egy ilyen film összehozatala volt a célja. Stallone-nál az akció az expozíció, ami a létező leghelyesebb műfaji-mesélési mód, és csak nagyon kevesen tudják tökéletesen művelni. Stallone, aki vénségére (igen, kimondom) mesterrendezővé képezte magát, képes rá.

Egyedül Statham figurájának jut a magánéletét kitárgyaló hátországi jelenet, és még abban is ő húzza a rövidebbet. Stallonénak és az embereinek nem opció a polgári szöszmötölés, a bajtársiasságon kívül számukra más nem létezik. A főhadiszállásuk egyszerre kocsma, garázs és tetováló-szalon - a sűrített maszkulin fetisizmus bázisa, mint ahogy törzsi jelekkel veszik magukat körül és törzsi jeleket vesznek magukra. Back to the roots, amennyire csak lehet.

Sztori épp hogy csak van. Valami közép-amerikai szigetet kellene felszabadítaniuk a helyi zsebdiktátor meg a fazon nyakán ülő amerikai pénzember uralma alól. Utóbbit Eric Roberts alakítja kb. úgy, mintha Gordon Gekko ment volna karibi szabadságra. Két évtizeddel korábbról visszamaradt skiccek ők maguk is, ám ezt bánni nem lehet, mert Stallone a figurákat olyan örömmel, a maradéktalan szórakoztatni vágyás őszinteségével veti elénk.

A nosztalgiafaktor ennek ellenére nincs túlerőltetve, az Expendables elsősorban akciófilm akar lenni - és az is, de még milyen - nem emlékkönyv. A Stallone-Schwarzenegger-Willis jelenet, amennyire szórakoztató (akárhányszor látom, a végére vigyorgok, mint a vadalma), olyannyira felesleges is. Vagyis ez talán így nem igaz... Stallone a rajongók kedvéért, a nyolcvanas évek akciófilmjein felnőtt generáció kedvéért tette a filmbe. Akkor hogyan is lehetne felesleges? A ráncok azon a három arcon igazi, kiérdemelt, megharcolt sikerről és életekről mesélnek.

Az akciójelenetek szenzációsak. Stallone őrületes érzékkel rendezi őket, amelyben segítségére van, hogy a vágás már-már fájdalmasan dinamikus. Emlékszünk az utolsó James Bond-film követhetetlen akciójeleneteire? Az Expendables bunyói, tűzharcai, pusztítása egy hajszálnyira vannak tőle, csakhogy éppen ez a hajszál az, illetve a tény, hogy Stallone ezt a hajszálat nem lépi át, ami megkülönbözteti a szakembert a hack-től. A film tele van elképesztő pillanatokkal, és a tombolás vagy ötletes, vagy hurrikán-szerűen magával ragadó. Gyakran mindkettő. És itt jön be az, amiről korábban beszéltem, hogy Stallone az akcióval építi a figuráit: a csapat összes tagja megkapja a lehetőséget, hogy ő kerüljön az armageddon középpontjába: Statham, mikor a szakadt, duplafedeles repülőgép orrgéppuskájából megszórja a kikötőt; mikor Jet Li és Dolph Lundgren szétkungfuzza egymást; mikor Terry Crews végre előveszi a híresen hangos géppisztolyát. A csendes, legtöbbször vicces, ám gyakran profán pillanatok sem hiányoznak: mikor Couture a karfiolfüléről mesél, vagy mikor Mickey Rourke felidézi, amit embernek soha nem kellene megélnie. Stallone nagyszerű vezérnek bizonyul, a filmben és a kamera mögött egyaránt: mindenkinek megadja ami jár.

Nekünk is, persze. Kösz, Sly.