Válság. Shortolás. Hedgefundok. Állami mentőcsomag. Ingatlanpiaci összeomlás. Tőzsdepánik. Spekulánsok. Árfolyamingadozás. Devizahitel. Megszorítások. Azt hiszem, a további tízezer karakter sem fog másból állni, csak ezekből a hívószavakból. Folytassam? Bankszektor. Hitelminősítő intézetek. Ízlelgessék csak. Tőzsdefelügyelet. Árindex. Olajár. Madoff. Jegybank. Jól van, azt hiszem, most már mindenkinek leesett: Oliver Stone-nak is van véleménye napjaink pénzügyi szférájáról, és ha ez nem lenne elég, közli is velünk. Nem csak, hogy közli velünk; ha úgy látja, hogy elkalandoznánk, miközben a lassan elvonuló embertömeget figyeljük a Wall Street-en, vagy a manhattani üvegpalotákban gyönyörködünk percekig, még jól a szánkba is rágja. Pénz=rossz. Kapzsiság=még rosszabb. Család=jó. Ebben a szentháromságban zajlik a Tőzsdecápák (hukk) második része.

Vannak olyan alkotók, legyenek akár festők, szobrászok vagy történetesen filmesek, akik éveken keresztül jobbnál jobb alkotásokat tesznek le a képzeletbeli asztalra. Ennek nyomán rengetegen megkedvelik őket, a tisztelet - ahogyan egyre magasabb és magasabb színvonalon készítik el alkotásaikat - egyre nagyobb lesz körülöttük, majd egy szép napon (persze, ha nem figyelnek oda) legendává válnak. Sokan meg is állnak ezen a ponton - talán azért, mert érzik, hogy ennél magasabbra már nem tudnak kerülni, talán azért, mert amit lehetett, már elmondtak. És persze vannak azok, akik túlélik a saját legendájukat.

Oliver Stone-nal is ez történhetett. Vagy csak elolvasta a Commandante készítése előtt a könnyelműen elé tett Marx összest. Meg Lenint. Stone "baloldali" fordulata óta nem mulasztja el velünk közölni: "A kapitalizmus rossz, értem?" Szögezzük le mindjárt a harmadik bekezdésben: ezzel még nincs semmi probléma. Mindenkinek megvan a maga ideológiai fejlövése - csak van, aki tényleg érvelően tudja előadni a dolgot. Szinte alig hiszem el, hogy ugyanez az ember rendezte a Született gyilkosokat - az egyik legélesebb médiakritika, ami valaha készült, nem beszélve arról, hogy a cselekmény és a karakterek is rendkívül érdekesek és izgalmasak.

Ha már itt tartunk, kénytelen vagyok felidézni a Tőzsdecápákat: volt benne egy rendkívül érdekes, velejéig romlott de megmagyarázhatatlan módon vonzó férfi, akit valaha Gordon Gekkónak hívtak. A szerepet pedig egy nagyszerű színész - és ha lehet azt mondani, talán még nagyszerűbb producer - Michael Douglas játszotta. Volt a filmben egy másik főszereplő, a fiatal, agilis tőzsdeügynök, az egykori Charlie Sheen még váláson, drogelvonón és börtönön innen. És volt a Nagy Manőver a nyolcvanas évek pénzügyi konjuktúrájának csúcsán. Ugye még emlékeznek? A film vibrált az izgalomtól - és idővel mindenki rajtakapta magát, hogy olyasmiért szorít, amely valójában perverz, kicsavart, nem létező - ugyanakkor többezer ember életét teszi kockára. Tisztára mint az intézményesített vallások. Ezek a tulajdonságok emelték ezt az uszkve-tandem huszonhárom éves filmet a klasszikusok közé - noha ha nagyon belegondolunk, csak egy egyszerű Faust sztori azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy itt az ördög nem kartonból kivágott figura.

És eltelik kábé húsz év: a pénzvilág teljesen ugyanolyan és gyökeresen más, mint 1987-ben. Voltak, vannak és lesznek lufijaink amelynek nyomán rengeteg ember fog elszegényedni - ki a saját ki más hibájából. A pénzpiacok olyan szövevényes összefüggések mentén működnek, amelyhez fogható csak az agyunban lévő neuronhálózat lehet. Plusz ott van az újra és újra felbukkanó "értékválság", hogy hát ugye család vagy karrier, legyünk-e környezettudatos bloggerek vagy inkább keressünk elképzelhetetlenül sok pénzt. Minden adott ahhoz, hogy igazán markáns és jelentős filmalkotás jöjjön létre. Adott minden idők legjobb tőzsdei filmje mint alap. És mi történik?

Semmi különös. Gordon Gekkó mint Pál apostol megjövendöli az ingatlanpiaci összeomlást. A nézőtéren mindenki tapsol, meg megveszi a könyvét. Van itt valami tizenhat éves kölyök is (Shia Labeouf) aki helyettesítheti Charlie Sheent (apropó, az ő cameója indokolatlanabb, mint Schwarzenegger felbukkanása a The Expendables-ben), Gekkónak lánya van, de minek (Carey Mulligan), van régi ellenfele is, Josh Brolin persze, Eli Wallachnak is kell a pénz a lakáshitelre, Frank Langellát pedig csak a tisztesség kedvéért említem. "Mégis, mi a frász bajod van?" kérdezi tőlem a bennem élő egyszeri mozinéző. "Tényleg nem kellett volna az utolsó tíz-tizenöt perc, na az tényleg nyál, de gondolj bele: ezek az öltönyös majmok vesztették el a pénzünket! Rohadékok!" Ismét egyetértek. Nyomorult bankárok.

De nem az lett volna a cél, hogy legalább valakivel azonosuljunk? Ez egy holywoodi sztori, legalább a főhőssel kéne. Egyáltalán, ki a főhős? Gordon Gekko, aki feltámad, és erősebb lesz, mint valaha? Kötve hiszem, őt alig látjuk. Akkor az ezredfordulós álompár, a balos bloggerina és a vérében is árfolyamot csörgető üzletkötő? Vagy az anyja (Susan Sarandon), aki abból "élt", hogy hitelből vett házakat adott és vett? Úgy érzem ebben a filmben mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Jönnek és mennek a dinamikus jelenetek, amikben látjuk, hogy Shia Labeouf mennyire tökös - de miért? Miért szerelmes a fúziós energiába? Kis testén feszül a Boss zakó, de vajon miért motorozik be minden áldott reggel a parkettre? Vajon Gekko lánya ha tényleg annyira megvet mindent, amit az apja képvisel, mit keres egy bróker mellett? Tényleg én vagyok az egyetlen, aki a kínosan magvas igazságok kimondásakor azon morfondírozok, hogy vajon miért is kéne bárkinek is elhinnem, amikor a "morális kockázatról" osztja az észt?

Nyilván ostoba vagyok, mint a föld. Nyilván nincs igazam, amikor most egy csillagot adok egy Oliver Stone filmre. Értik, a Tőzsdecápákra. A másodikra. Nyilván érzéketlen tuskó vagyok, amikor azt írom, hogy az utolsó harmadot szeneslapáttal hányták a vászonra. Nyilván fogalmam sincs semmiről, amikor szóvá teszem a nagy rendszerkritika közben felhalmozott termékelhelyezéseket. Nyilván. Nem arról van szó, hogy Oliver Stone - igen, ő, mert íróként is jegyzi a filmet - egészen egyszerűen elhagyta az arányérzékét és fogalma sincs a hangsúlyokról. Hogy a legtragikusabb fordulatok is egyszerű, olcsó, franciafilmes melodrámával vannak megoldva. Á, hogyan is lehetne. Hiszen ő legenda.