Az általam legjobban várt sorozat harmadik szezonját kezdte meg ezen héten. A Sons of Anarchy a jelenleg futó drámák egyik legjobbja, apelláta nincs. A Kemény Zsaruk örököseként, Kurt Sutter önmegvalósításaként lehetne emlegetni, ami magasan felette áll a mostani sekélyes trendeknek. Összegző kritikámat az előző két évadról erre keressétek.

A legújabb rész megtekintése után azonnal lepörgött előttem a két legfontosabb kérdés. Megérte várni? Azt kaptam amire számítottam? Mindkét kérdés természetesen költői és még a sorok között sem kell olvasnunk ahhoz, hogy tudjuk, a válasz mindkét kérdésre igen. A készítők a minőségből egy jottányit sem engedtek, a történetvezetés ugyanolyan feszes, amilyen eddig is volt. Üresjáratokat teljesen nélkülöző, bombasztikus katarzisban kibontakozó élményben lehetett részünk, amiből még mindig nem sikerült felocsúdnom. Az ugrás után spoileres leszek, csak az kattintson aki tisztában van az előzményekkel.

A klubot alapjaiban rengette meg az a tény, hogy Jax újszülött gyermekét elrabolták. A kétség és a fájdalom jelei mutatkoztak mindenkin, beleértve Jax-et is, aki mindenkinél mélyebbre süllyedt az önsajnálatában. Fia elvesztésében, apja jóslatát látta beigazolódni, reményt vesztetten, mindent feladva próbált a teljes érzéketlenségbe burkolózni. Először SAMCRO az, aki megpróbálja kisegíteni a teljes agóniából. Az összetartás és bajtársiasság kovácsolta kötelék ez, ami összatartja a tagokat, a hűség és a jóakarat azonban kudarcot vall minden igyekezet ellenére. Jax úgy érzi Tara-t is kénytelen eltaszítani magától. Nem látja be, hogy a fiatal doktornőnek esze ágában sincs otthagynia, ráadásul ő az aki alapjaiban változott meg mióta visszatért Charmingba. Az eszes ámde félénk és naív lány, egyre inkább megkeményedik, asszonnyá érik, miközben folyamatosan meg kell küzdeni önmagával.

Egy valamit biztosan elértek a készítők azzal, hogy ilyen irányba terelték a történet folyamát. A második évadban egyre többet a hétköznapok részesévé vált ellenségeskedésnek véget vetettek. Ha a felszín alatt még meg is marad a klub jövőjét illető viszálykodás, az események nem várt fordulata ismét egy csapattá kovácsolta a klubot. A céljuk közös, az eszközeik nem éppen héköznapiak, a vérbosszú elkerülhetetlen. Az egyetlen tényező ami miatt teljesen más megvilágításba kerülnek hőseink az a hazai pálya elvesztése. Az epizód utolsó másodperceiben, a katarzis részeként vehetjük tudomásul, hogy volt ír kapcsolatuk Belfast-ig rángatta magával Abel-t. A helyzet innentől kezdve meg fog változni. SAMCRO kilép biztonságos környezetéből, Írország nagyhalai között találja majd magát, ahol vagy képes megvetni a lábát, vagy újabb veszteségek lyuggatják majd szét a már amúgyis hézagos morált.   

Gemma apjának behozatala, a rész egészét meghatározó érzelmi vihart csak még jobban elmélyítette. Egyre inkább fenyegetővé válik a tény, hogy mi történik a matriarchával ha megtudja, unokáját elrabolták. Képes-e kitartani, nem omlik-e teljesen össze eme terhek súlya alatt? Emellett Jax és Opie kapcsolata tisztázódni látszik, az autós üldözéses jelenetben öröm volt látni őket, ahogy ismét együtt működnek. Hale halálával ismét előtérbe kerül Unser sheriff és kapcsolata a klubal. Próbáltam megszeretni Hale karakterét, ami többé kevésbé sikerült is, így fájdalmasan érintett a tény, hogy a történet egy szerves részét képező karakter távozott az élők sorából.

A mostani évad főszála Abel felkutatására és megbosszulására tekeredik majd fel, amely során betekintést nyerhetünk a múlt kegyetlen pillanataiba, miközben a jelen is percről percre egyre kuszább lesz. Ezt a sorozatot darálásra találták ki, de nem hiszem, hogy a jelenlegi évadnál meg tudnám állni, hogy ne kövessem részről részre. A karakterek, a dramaturgia, a remekel elhelyezett cliffhangerek rabul ejtenek, a sorozat minden pillanata tökéletes. Apelláta nincs.