Az elmúlt, mondjuk öt évben jóformán nem volt olyan hét, hogy a "Nicolas Cage" és az "új filmje" kifejezések egy mondatban ne szerepeltek volna.  Hogy ennek mi lehet az oka, azt most ne firtassuk: abban megállapodhatunk hogy Nicolas Cage neve az utóbbi időben nem volt mindig garancia a film minőségére. (Most csak nagyon óvatosan próbálom felidézni a Veszélyes Bangkokot.) Jon Turteltaub, a rendező már csinált egy-két sikeres filmet a Disney-nek - egészen pontosan kettőt magával Nicolas Cage-el. Igen, a két Nemzet aranyára gondolok - ez a két tény talán elég lehet egy fáradt kézlegyintésre a Hollywood titkaiban jártasaknak. Nekünk egyszerű mozinézőknek marad az egyszerű és kézzelfogható tény: végre megjött az igazi egynyári kalandfilm - a nyár végére.

Mert A varázslótanonc nem más, mint az a könnyű kikapcsolódás, amit az ember egyszer mindenképpen szívesen megnéz. A történet körülbelül annyira egyedi, mint a filmben is egyszer felbukkanó Buzz Lightyear-t formázó ébresztőóra: Varázslók márpedig vannak, a legnagyobb volt Merlin és mint a film első öt percét elfoglaló - egyébként teljesen felesleges - felvezetésből kiderül, hogy olyan 730 körül három tanítványára bízta tudását. Egyikük, Maxim Horvath (igen, igen, Alfred Molina magyar akcentussal, hurrá) azonban elárulja mesterét, így tudja  Morgana le Fay, a nagy ellenség megölni Merlint. Azonban a másik két tanítvány meg tudja akadályozni, hogy a két gonosz megsemmisítse a világot - így kerül az egyik tanítvány, Veronica (Monica Bellucci kábé három napot dolgozhatott a stábbal) előbb egy testbe Morgan le Fay-jel, majd a már említett Horvath és más gonosz varázslók társaságában egy matrjoska babába. A kívül maradt egyetlen tanítványnak, Balthazar Blakenek (maga Cage) pedig adott a feladat: meg kell találnia Merlin utódját, hogy végleg pontot tegyenek a dolog végére - és hogy visszakapja Veronicát - mert hogy szeretik egymást. Itt kerül a képbe Dave, aki a Kiválasztott (Jay Baruchel) jelenkorunk New Yorkjában. Őt kell Balthazarnak kiképeznie a Végső Nagy Összecsapásra.

Látható, hogy nem erőltették meg magukat az írók túlságosan: ha túléljük az első negyed órát - ami valóban idegesítő és teljesen felesleges - akkor viszont szépen lassan le tudunk kattanni a történetről és határtalanul élvezhetjük a kliséáradatot. Még mielőtt bárki belekötne: ez most jó hír. Jay Baruchel nem egy komikusi géniusz, de azért tisztességesen jelen van, Monica Bellucci szép - valószínűleg az egyetlen rendezői instrukciónak igyekezett megfelelni - Alfred Molina rendben van, mint mindig, ugyan csak egy jelenetben, de feltűnik Dr. Tatár a Kisvárosból(Sándor Técsy) és Nicolas Cage, aki időnként meglepően ügyesen csinál hülyét saját manírjaiból. Már csak ezek miatt érdemes megnézni, nem beszélve a rengeteg poénról, önironikus kikacsintásról - mint George Lucas-tól felvállaltan lopott "Nem ezeket a droidokat keressük"-poén, Nicolas Cage ismét bajszos rendőr lesz egy ideig mint a World Trade Centerben, vagy a takarításos jelenet az első Mickey egér filmből - vannak benne jó kis akciójelenetek, autósüldözés, mágia, jócsaj (a már említett Monica Bellucci mellett Teresa Palmer játssza Dave nőjét), mi kéne még?

Egyetlen apróság: egy rendes harmadik felvonás. Mindaz, amit az előbb felsoroltam, nagyon jó, nagyon szép - csak az a baj, hogy az első óra végére meg is kapjuk hiánytalanul. Tudom, hogy minden film egy kicsit leül a közepére, de A varázslótanonc a hatvanadik percben nemcsak leül, de törökülésbe húzza a lábait, és elkezd a cipőfűzőjével babrálni órákig. Innentől ötperces löketekben jönnek az akciók - időnként meg meg állva, hogy a szereplők elmondják azt, amit már órák óta tudunk - majd jön a meglehetősen sablonos és totális happy end. Félreértés ne essék, semmi kifogásom a boldog vég ellen, de a gejl-faktor a végére bárkinek kiütné a vércukrát a Holdig. Nem szabad azért ezt komolyan venni, csak úgy mint A varázslótanoncot: az ember bemegy, röhög egy jót majd kimegy - erre pedig mostanában nagyon kevés film alkalmas.