Bár a Fumax már a negyedik rész megjelentetésére készül, mi egyelőre még csak a második és a harmadik kötetnél tartunk, de ez most ne érdekeljen senkit, ami fontos, hogy most két rövid, ám velős kritikával illetjük a Fumax vámpíros mangájának folytatásait. (Vajon miért beszélek többes számban? Tökegyedül írom.)
Hideyuki Kikuchi novellasorozatának sikere nem volt véletlen. Az írónak ugyanis sikerült az, ami már évtizedek óta keveseknek, vagyis még tudott mit hozzáadni az egyébként már végletekig le- és kihasznált vámpírmitológiához. A D hangulatában, kidolgozottságában, és a sajátos gótikus futurisztikus világának köszönhetően is újszerűnek és egyedinek mondható (a mai jelentős túlkínálatban meg aztán pláne), miközben nem dobta sutba a jól bevált műfaji elemeket, kliséket sem. A regényekből készült rajzolt adaptációkból ráadásul mind az animált, mind pedig a statikusabb képekből álló változat (gyk.: a manga) hasonló népszerűséget ért el. Mivel a mangaváltozatok állítólag rendkívül hűek maradtak az eredeti művekhez, így a mangával együtt tulajdonképpen azokat is kritika alá vesszük egy kicsit.
A heveny fordításomban Szélkavaró alcímmel ellátott 2-ik novella és annak feldolgozása kicsit más ritmusú és hangulatú, mint az első, bemutatkozó epizód volt. Az egy klasszikus, akcióban gazdag, inkább fantasy, mint horror történet, a folytatás azonban már kicsit jobban a mélyére ás a dolgoknak, és műfaját tekintve is inkább a misztikus krimi felé húz.
D-t ezúttal a világtól elzárt Tepes falu polgármestere béreli fel, hogy járjon utána az újabban elszaporodó nappali(!) vámpírtámadásoknak, és lehetőség szerint vessen is véget nekik. De a faluban korábban is történtek már szokatlan dolgok. 10 éve négy gyerek felment a falu feletti dombon álló ősi romokhoz, majd nyomuk veszett, mint ahogyan az utánuk küldött kutatócsoport néhány tagjának is. Két héttel később a gyerekek közül hárman visszatértek, bár emlékeik nem maradtak erről az időszakról, egyikük pedig valami hatására megőrült. D feladata tehát nemcsak a nappal is támadni képes új vámpírfaj eredetének kiderítse, hanem az is, hogy megfejtse, vajon van-e ezeknek köze a 10 évvel korábban történtekhez. Sokan ugyanis az elő nem került negyedik gyereket, Tajeel-t sejtik a támadások hátterében. Lina, a visszatért gyerekek egyike próbál meg segíteni D-nek a nyomozásban.
A D, a vámpírvadász szerencsére eddig sem csak a vámpírok halomra mészárlásáról szólt elsősorban, ahogy azt a cím alapján sejthetnénk, hanem mélyebb és tartalmasabb mondanivalót is fel tud mutatni az akció mellett. Ez különösen igaz jelen történetre, ami a Nemesség, vagyis a vámpírok népének, és maga D eredetére vonatkozólag is több információval szolgál, és az ezzel kapcsolatos filozófiai létkérdések is felmerülnek. Ettől függetlenül is számomra D karaktere még mindig a legérdektelenebb az egészben. Sem lénye, sem pedig a rajzolt külseje nem hozott még különösebben lázba, mert annyira túlzásba vitték a titokzatosságát, hogy egyszerűen semmi nem indokolja a vele való szimpátiát. Annál inkább érdemelnek több figyelmet a mellékszereplők, különösen a nőneműek, jelen esetben Lina, aki végre nem csak a férfiszem számára érdekes, hanem szerencsére némileg összetettebb személyiséget is kapott. Lina nem csak a kötelező alkalmi sidekick a történetben, hanem az események egyik kulcsfigurája is.
A folytatás szerencsére nem csak az előző történet megismétlése más mellékszereplőkkel, hanem kicsit továbblépés is a mitológiában. Némileg mélyebb, elgondolkodtatóbb epizódot kapunk, aminek az az ára, hogy a történet így sűrűbbre, sokszor nehezen követhetőre sikeredett.
A harmadik kötetben szereplő sztorit tartják a legjobb D történetnek, nem véletlen, hogy a hazánkban is megjelent és nagy népszerűségnek örvendő Vérszomj című anime is ezt dolgozta fel. Ezért akik látták az animét, azoknak nyilván ismerősek lesznek a történések, de jelentősebb eltéréseket is tapasztalhatnak, valamint összességében sötétebb hangulatúbb is, mint a pozitív végkicsengésű film, mindezek gyanúm szerint leginkább az eredeti regényhez való ragaszkodással magyarázhatóak.D legújabb megbízása, hogy hozzon vissza egy elrabolt lányt, illetve amennyiben azt megharapták, akkor ölje meg. A közben maga is vámpírrá változott apa azonban ugyanezzel egy fejvadászcsapatot is megbízott, a különleges képességekkel rendelkező Marcus családot, akik természetesen konkurenciaként tekintenek D-re. Csakhogy sem ő, sem pedig a Marcus klán nem sejti, hogy a Mayerling nevű nemes valójában nem táplálkozási célból szöktette meg a leányzót. A hajsza során D-nek nem csak a riválisaival kell megküzdenie, de a Mayerlingnek menedéket biztosító mutáns falu szörnyetegeivel is.
Több szempontból is igazoltnak látom, amiért ezt tartják a legjobb D, a vámpírvadász történetnek. A rendkívül akciódús és pörgős cselekmény egy klasszikus, Bram Stoker művének szellemiségéhez hű tragikus szerelmi szálra van felfűzve, így aztán nem is nehéz benne felismerni az eredeti Drakula ihletését. Persze ne számítsunk túlzott érzelmi tobzódásra, a hangsúly azért továbbra is az akción marad. Ismét a mellékkarakterek adják meg a dolog sava-borsát, akik jelentősen kompenzálják a főszereplő egysíkúságát. A Marcus klán tagjai és a mutánsok faluját védelmező barbaroiok sokkal színesebb figurák D-nél, akiről most csak annyival tudunk meg többet a korábbiaknál, hogy időnként kitör rajta holmi napallergia, ami ellen az anyaföldbe kénytelen ásnia magát. Természetesen a kötelező plátói vonzódás ezúttal sem maradhat el, most a Marcus család egyetlen női tagja, a testvéreinél jóval szelídebb Leila kezd el vonzódni D-hez, ő tudja, hogy miért.
A történet ezúttal nemcsak izgalmasabb, de könnyebben követhető, látványosabb, és sokszínűbb is, így aztán feltétlenül ez a legerősebb kötet az eddig megjelentek közül. Ezalkalommal is ügyesen lavíroz a műfajok között, a horror, a fantázia, a sci-fi, de a már említett romantika is megfelelő adagokban alkotja ezt a valóban minden nem és korosztály által fogyasztható sztorit.
A mangák sajnos továbbra sem mentesek ugyan a tipikus mangabetegségektől, mint pl. a rendszertelenül heverő gazdátlan mondatfoszlányok, vagy a feleslegesen felaprózott jelenetek, de ezekkel meg lehet tanulni együtt élni, és az ilyen unisex mangáknál ez amúgyis egy állandó jelenség.
A rajzokról sok újat nem tudok elmondani, továbbra is az átlag japán mangáknál kidolgozottabb, nyugatiasabb, ám mégis jellegzetesen mangás stílusú rajzokat kapunk, amik nem csak remekül kiszolgálják a történeteket, de nagyban felelősek a hangulatért is, ugyanakkor nem ártana, ha ezeket a kaotikus harcjeleneteket végre elfelejtené Saiko Takaki, mert értelmezni nem, gyorsan átlapozni viszont annál inkább lehet őket.
A kötetek végén található rövid, 2-3 oldalas kis epizódocskák Takaki kisasszony fogyókúrájáról, illetve a manga promóciójával kapcsolatos utazásáról az infantilizmusuk ellenére rendkívül szórakoztatóak, bizonyítva, hogy a mangaka akár még a saját nem túl izgalmas életéből is könnyen tudna egy népszerű minimálmangát csinálni.
De ő szerencsére marad a dhampíroknál/vámpíroknál, és jól is teszi, mert a D, a vámpírvadász mangák nem csak egyszerűen jók, de láthatóan fejlődőképesek is (bár ez nyilván leginkább a könyveket megillető érdem), és ahogy már említettem, ezek tényleg mindenkinek szólnak, a shonen/shojo mangákat faló tiniktől, az igényesebb sci-fi/horror geekeken át, a „csak azért sem írom le a címét” sikerkönyv megszállott leányhadáig. Várjuk a többit.
Utolsó kommentek