Akciófilm rég volt ilyen intelligens, ötletes és szórakoztató: Christopher Nolan mesterséges álmokon átívelő, esztelenül vad hajszára küldi Leonardo DiCapirót, mi meg csak markoljuk a szék karfáját, és lassan azon gondolkodunk, hogy nem álmodunk-e mi is. Elvégre egy hollywoodi blockbuster az utóbbi évek tapasztalatai alapján nem lehet ilyen okos és ilyen mesterien átgondolt. De hiába csipkedjük magunkat: Nolan tíz év alatt fogant álma magával ránt, magába zár, és nem csak az adrenalint pumpálja fel, hanem az agyat is megdolgozza.

Dom Cobb (DiCaprio) abból él, hogy csapata segítségével emberek titkait lopja el – akkor, amikor a tudatalatti a leginkább sebezhető, azaz álom közben. Új ügyfele, Saito (Ken Watanabe) azonban nem „kivonással”, hanem az ellenkezőjével bízza meg: üzleti riválisának agyába ültessen el egy ötletcsírát, ami majd arra készteti, hogy feldarabolja vállalatbirodalmát. Cobb és társai kieszelnek egy bonyolult tervet a küldetés teljesítésére, de nem csak a célpont tudatalatti biztonsági rendszerével, hanem Cobb saját múltjának álmokba beférkőző és azokat korrumpáló személyes kísérteteivel is meg kell küzdeniük.

Mind az álmok kollektív átélése, mind a „lehet, hogy nem a való világban élünk” problémaköre réges-rég túl van azon, hogy eredetinek nevezhessük (a rendező többek közt a Mátrixot, a 13. emeletet és a Dark Cityt is megjelölte ihletforrásnak), de Nolan nem is csinál úgy, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Ahelyett, hogy megpróbálná csavarokra épített csavarokkal, és a sztori mögött megbúvó gondolatisággal lenyűgözni a kinti hőségből a hűs moziterembe menekülő nézőt, vállalja, hogy „csak” egy szórakoztató popcornfilmet készített, amiben a 170 milliós költségvetésből bőven futotta a nagyszabású akciójelenetekre. Amiben Nolan a leginkább különbözik pályatársaitól, az az, hogy nem gondolja úgy, hogy egy szórakoztató popcornfilm nyugodtan lehet üres, fantáziátlan és ostoba, amíg elég gyakran követik egymást elég nagy robbanások. Az egy heist-film szerkezetét, egy Philip K. Dick-regény képzelőerejét és egy James Bond-film intenzitását magáénak mondható Eredet rafinált, sokrétű cselekményszövése, a főhős és halott végzet asszonyaként felbukkanó feleségének sötét múltja, és az álmokkal kapcsolatos koncepcióból kivirágzó rengeteg apró, roppant hatásos ötlet hosszú idő után talán visszavezeti az amerikai kommerszt oda, ahol még az akció állt a történet szolgálatában, és nem fordítva.

Nolan a tőle már megszokott precizitással dolgoz ki minden apró részletet, és ahogy egyre jobban elmerülünk ebben a világban, ahol már a tudatunk legmélyére elzárt titkok sincsenek többé biztonságban, nem csak az akciók lesznek egyre epikusabbak és pörgősebbek, hanem egyre többet és többet tudunk meg az álmok kizsákmányolásának természetéről és drámai következményeiről, és mindez egyre bonyolultabb struktúrában tárul elénk. A három, sőt, végül négy különböző álomszinten szimultán játszódó finálé egy őrült, félórás hullámvasút, ami mind ötleteit, mind kivitelezését illetően a filmes kreativitás netovábbja, más szóval az, amit úgy hívunk: mozivarázslat. Pedig az Eredet sem tökéletes: a felesége gyilkosát kutató Leonardtól az alvilágot ostorozó Batmanen át a halálig rivalizáló bűvészekig, Nolan megannyi megszállott főhőse közül pont Cobb képes a legkevésbé rábírni a nézőt a helyzete átérzéséhez szükséges emocinális befektetésre, és ezt nem a szokás szerint remeklő DiCaprio számlájára kell írni (ahogy az igencsak illusztris színészgárda által életre keltett mellékkarakterek sem sokkal többek érdekes vázlatoknál, akiket leginkább csak munkájuk természete határoz meg). Ennek ellenére a film még ezen a téren is bőven több, mint az átlag nyári blockbuster, és most már végképp kijelenthetjük: ha csak néhány hollywoodi rendező gondolkodna és álmonda hasonlóképp, mint Nolan, sokkal ritkábban jönnénk ki a moziból úgy, hogy az elmúlt két órában a légkondi volt a legnagyobb pozitívum.