Volt idő, amikor töménytelen mennyiségben, válogatás nélkül faltam a fantasy és sci-fi regényeket: mindegy volt, hogy minőségi műről van szó, a tizedik Dűne-másolatról vagy a századik Tolkien-nyúlásról. Előbb-utóbb azonban besokall az ember, újat akar és igazit, így hát finnyásan válogat és egyre óvatosabban áldoz (áldoz! milyen kifejező szó!) szabadidejéből egy ismeretlen könyvre.

A Perdido pályaudvar, végállomás - China Miéville első magyarul megjelent regénye – véletlenül talált meg, gyanakodva méregettem az érdekes címet, a pofás címlapot, az ígéretes ismertetőt. Aztán oldalanként magába szippantott a könyv: olvasmányos volt, könnyed, mégis mélyen kidolgozott, tapintható világgal és szereplőkkel. Komoly elvárásokkal kezdtem bele az Armadába.

A világ ugyanaz (Bas-Lag), a helyszín különböző: a történet szereplői Új-Crobuzonból indulnak el Nova Esperium fegyencgyarmata felé, ki önként menekülve, ki rabságban tartott újraformáltként (büntetésből thaumaturgiával eltorzított csápos mutánsok és gőzgépre forrasztott húsú emberek). Mielőtt azonban elérnék távoli úticéljukat, kalózok ütnek rajtuk, és erőszakkal elhurcolják őket Armadára, egy több ezer egymáshoz épített hajóból álló úszó városra.

Armada – ő a regény igazi főszereplője (ez indokolhatja a magyar címet, az angol ugyanis „The Scar”, a második kötetben előkerülő Világsebre utalva). Nem Bellis, az antipatikus, besavanyodott (néha azért dug, de véletlenül sem élvezi) kvázi-narrátor, nem is Tanner Sack, a félig polippá formált, Új-Crobuzonból kitaszított és Armadában otthonra talált újraformált, nem is Uther Doul, a Nagymenő És Hűvös Fickó (minden fantasy-ban kötelező elem, általában valamiféle kardművész – itt is…), nem is a perverz, mazochista, saját arcaikat ugyanazon minták mentén megsebző Szeretők, bár csupa remekül kidolgozott karaktert mozgat Miéville, és hál’ istennek nincs kedvence köztük, nincsenek az olvasónak tálcán felkínált azonosulási pontok, se könnyen utálható szereplők…

De a főszereplő mégis Armada. Apránként ismerjük meg a pallókkal és függőhidakkal összekötött hajók végtelenjét és különös lakóit, a minden körülmények között élni kész és képes emberek (és más fajúak) csoportjait és kasztjait, a városrészeket, a politikai frakciókat(!) – mindig csak egy-egy befogadható méretű benyomást kapunk, és megállás nélkül durrannak az ötlet-petárdák… Csak egy példa: a gőzhajók és vitorlások végtelenjében egy tartósított bálnatetem is a város részét képezi, mely csupán egy könnyű sörsátort bír el magán…

Imádnivaló a könyv erős koherenciája: a szerző ugyanazzal a könnyedséggel (komolysággal?) vezényel le egy monumentális vállalkozást, melyben mérnökök, munkások és thaumaturgiához értő tudósok tömegei dacolnak a látszólag lehetetlennel, mint egy hétköznapi kínos beszélgetést vagy éppen egy szexjelenetet egy tizenéves fiú és egy roncsolt testű nő között, aki a combjait sem tudja széttárni a lábára épített miniatűr gőzmozdony miatt… Ugyanaz az aprólékosság, természetesség és türelem.

Sajnos a történetről nem mondhatok sokat – az első kötet igen lassan építkezik, de a második elején már vastagon olyan csúcspont-jelenetek sorjáznak, hogy az embernek fogalma sincs, hogy hova viszi még őt tovább onnan a sodrás... És ha a Perdido varázslatos komplexitását nem is éri utol az Armada (a szűk térbeli határok azért mégis korlátozzák valamennyire a lehetőségeket, ha nem is az író képzeletét), azért így is varázslatos mű, az utóbbi évtized legjobbjai közé tartozik, regényként és hazai megjelenésként egyaránt – gyönyörű címlapfestménnyel és néhány figyelmetlenségből elkövetett félrefordítással és elgépeléssel tarkított, de tisztességes magyar fordítással. 

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Juhász Viktor
Eredeti cím: The Scar
Oldalszám: kb 700 (2 kötet)