A kilencvenes évek elején egy sereg jobb-rosszabb akciófilmben figyeltem fel Dennis Hopperre. A Speed, a Waterworld vagy éppen a Super Mario Bros. gonosztevőjeként rutinos, de unott színésznek tűnt, aki olyan sok filmben játszott, és olyan sokszor játszotta ugyanazt a rosszfiú / pszichopata-szerepet, hogy az arca elhasználódott, devalválódott - Hollywoodban és a nézők szemében is. Érdekes jelenségnek tartottam, egy percig sem unalmasnak, de rögtön feltűnt, hogy hajlamos a túljátszásra, és egész lénye, karaktere valahogy az önparódia határán táncol. Különösen igaz volt ez, mikor a kilencvenes évek végén végleg átnyergelt a B-mozikra (Űrkamionosok, Tycus, a halál üstököse, A fegyverek dallama stb.). Rengeteget dolgozott (minél jobban elértékelendett az arca, annál több filmben), de számomra a kétezres években maradandót nem alkotott.

Csak később esett le (a Bilincs és mosoly nézése közben), hogy Hopper az ötvenes években kezdte karrierjét, James Dean, Marlon Brando és Paul Newman partnereként (Deanre - akiért rajongott - külsőre is hasonlított), a method actor-ok nagy generációjának tagjaként (szinte gyerekként) - s hogy valaha fiatal, ígéretes, jó színész volt. Első mozija a Haragban a világgal volt, karrierje tehát 55 évet ölel fel. Bevallom, nem sok alakítását láttam az ötvenes-hatvanas évekből, de ez minden bizonnyal számára is egy statikus és frusztráló periódus volt, mert 1969-ben, 33 évesen úgy döntött, hogy megírja és megrendezi első filmjét, és megmutatja, hogy - a dohos hollywoodi mozikkal ellentétben - milyennek látja a valódi Amerikát. Ez volt a Szelid motorosok (bizony, Hopper rendezte), egy európai hatás alatt született, kísérletező film, mely hihetetlen kasszasikerként új korszakot nyitott Hollywoodban, és egy generáció meghatározó alkotásává vált. A rendező-főszereplő pedig az új korszak egyik legnagyobb ikonjává.

A Szelid motorosok után Hollywood és Európa szélesre tárta előtte kapuit, gurunak tartották, sámánnak, aki észrevett valamit világunkról, amit mások nem - neve bekerült a lexikonokba, filmkritikusok és fesztiváligazgatók szajkózták, motorosok és hippik ragasztották a falra a képmását. Sztár lett, nagy ember, akitől sokat vártak. Hopper ezzel nem tudott, vagy nem akart élni. Második rendezése, az 1971-es The Last Movie (tudtommal nálunk nem forgalmazták) - immár Peter Fonda nélkül - óriási kínlódások árán született meg, s mivel a Universal stúdió zavarosnak - vállalhatatlannak - találta Hopper végső vágását (egy évig dolgozott rajta), be sem mutatták rendesen. A teljes képhez tartozik, hogy hősünket a forgatás és a vágás idejére - de igazából a teljes hetvenes évekre - beszippantotta egy feneketlen alkohol- és kábítószerörvény, amelynek egészen a nyolcvanas évek elejéig rabja maradt. (Saját bevallása szerint napi 28 üveg sört ivott, meg rumot, aztán rádobott három gramm kokót... bizony, mindennap.)

A hetvenes elveszett évtized Hopper karrierjében. Hollywood a költséges fiaskó és sorozatos botrányai után nem állt vele szóba, de Európába még hívták. Említésre méltó Wim Wenders Az amerikai barát (1977) című filmje, melyben a címszerepet játszotta Bruno Ganz oldalán. Két évvel később Coppola kamerája elé állt az Apokalipszis most-ban. Egy szétszívott, félnótás fotóst keltett életre - valószínűleg hű lenyomata ez annak, hol tartott éppen saját életében.

A nyolcvanas évek közepére Hopper kijózanódott, és rendezőként, színészként karrierje legtermékenyebb korszakába lépett. Hollywood is megbocsátott neki, bár - mintegy vezeklésül  - sokszor osztották rá a piás rosszfiú szerepét. A Rablóhal-ban (1983, szintén Coppola) Matt Dillon és Mickey Rourke apját játszotta, amit 1986-ban két nagy alakítás követett: a piás edző A legjobb dobás-ban (ezért Oscar-díjra jelölték), egy meglepően megejtő figura, illetve Frank, A kék bársony pszichopatája - Hopper legmerészebb, legfélelmetesebb alakítása, "a kisbaba, aki baszni akar."

Ahogy színészként visszatért az önbizalma, Hopper újra kedvet kapott a rendezéshez, és hat év alatt négy filmet készített. Ebből a Backtrack (1989) totális kudarc (Alan Smithee álnéven) - hiába vetkőzik benne Jodie Foster; a Díszkíséret (1994) ártalmatlan móka (két tengerész a dutyiba kíséri Erika Eleniakot); a Forró nyomon (1990) és a Színek (1988) viszont egészen jó filmek. Előbbi szexi, stílusos film noir Don Johnsonnal, utóbbi urbánus zsarufilm a faji feszültségekről - Sean Penn és Robert Duvall párosával.

Hősünk a kilencvenes években ötödszörre is megnősült, s hogy kiterjedt családját eltartsa, s költséges szenvedélyét, a műgyűjtést kielégítse, sok-sok munkát vállalt. Szerencséje volt, Hollywood zsíros szerződéseket kötött vele. Nem balhézott, így a stúdiók bíztak benne - s bár sokszor kapott rosszfiú-szerepet, őszbe forduló hajával, mélyülő ráncaival immár nem fenegyereknek, hanem konszolidált karakterszínésznek tűnt a hollywoodi pénz- és szereposztók szemében. Sokszor játszott felületesen, rutinból (mint a Red Rock West bérgyilkosát), vagy vérlázítóan (mint a Super Mario Bros. gyíkkirályát), de remekelt is, mint a Tiszta románc-ban (1993) Christian Slater apjaként, a Waterworld (1995) füstölő Hook kapitányaként, vagy a Forráspont (1993) Rozsdásaként - számomra ez a legemlékezesebb szerepe.

Hopper meghalt. Nagy figura volt kiterjedt életművel. Fogalom. Egyéniség. aki bátran kiállt, és bármit csinált, azzal magára vonta a figyelmet. Ha jó volt, nagyon jó, s ha rossz, akkor nagyon rossz - de a mozi főbűnét sosem követte el. Nem untatta a közönséget. Ezért minden geek nevében meghajtom főmet előtte. Isten nyugosztalja.