A Titanic Filmfesztivál folytatódik - akárcsak a beszámolóink nektek, első kézből. Úgy tűnik, hogy a mai filmfelhozatal erősen rímel az időjárásra: mindenütt sötétség és depresszió - mindezt azért a végére feloldjuk egy kis perzsa indie-rockkal.

Mai első skandináv filmünk a Látogató a furcsa nevű Jukka-Pekka Valkeapää rendezésében: a főhős egy szótlan kisfiú, aki sánta édesanyjával él együtt egy tanyán. Rendszeresen látogatja apját a börtönben, segít a ház körül - aztán egyszer csak egy idegen érkezik lőtt sebbel, és egy időre ott marad a tanyán. A film első fél órájában egy szó sem hangzik el - a többi részében valamivel több, de az is minek: az egész film egy nagy darab szuggesztívnek szánt idézetgyűjtemény hasonló félig - vagy teljesen - néma filmekből. Persze ahol nincs dialógus, ott van a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatás - mondjuk én hangosan felröhögtem, amikor az egyik jelenetben berepült egy holló, elkárogta magát és elrepült. Képileg nagyon kimunkált darab, van benne némi gusztustalanság is - mégsem marad utána más mint egy kis Tarkovszkij utóíz.

A Metropia egy olyan Európába visz el, ami leginkább valamilyen végtelenbe kiterjesztett újpalotai lakótelepre hasonlít: A közeli jövőt Tarik Saleh úgy képzeli, hogy hatalmas földalatti vasútrendszer hálózza be a kontinenst, és mindenkit mindenhol és mindenféle eszközökkel megfigyelnek. Ebben a világban él Roger, az irodai rabszolga, aki saját kisszerű életét próbálja élni, egészen addig, amíg hirtelen egy hang meg nem szólal a fejében - és feltűnik egy gyönyörű nő (Juliette Lewis hangjával) a tusfürdőreklámból... A Metropia semmiben sem különbözik a többi, antiutopikus víziótól - hacsak nem abban, hogy ötpercenként érzékeltetik velünk, mennyire rossz, sötét és padlótól-plafonig kibetonozott ez a világ, és egyébként is; efelé tartunk, tessék hozzászokni. A cselekmény sem fog újdonságot okozni senkinek, aki látta a Szárnyas fejvadászt, de ezen kívül más híres sci-fi noir-t is megidéz a film. Ha valaki mégis kíváncsi, elég metróval elmenni Újpest Városkapu megállóig - na, így néz ki a jövő a film szerint.

/wurlitzer/ A Perzsa macskák különös egy szerzet, játékfilm, ugyanakkor a valóság minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Mint megtudtuk a vetítés után, a film történései 80 százalékban nem a képzelet szüleményei. Gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül forgatták. Negar és Ashkan, két fiatal iráni zenész, Európába akarnak menni egy többállomásos turnéra. Keresztül-kasul szántják Teheránt, hogy össze tudják szedni a fellépéshez szükséges zenekartagokat és hivatalos dokumentumokat. Eközben feltárul a város lüktető könnyűzenei színtere, kiderül hogy itt is majd’ minden stílus megtalálható. A világ nagyvárosaihoz képest egy nagy különbség azért van: Iránban tiltják a nyugati mintájú, erkölcsileg bomlasztó hatású könnyűzenét, így Teherán sötét oldaláról valló perzsa rappereken, a Foalst megidéző dance punkon (The Yellow Dogs) és a Motorhead imitátor heavy metal bandán át kénytelen mindenki az illegalitásban ténykedni. Ez azonban a zene iránt igazán elkötelezetteket nem készteti meghátrálásra, hulladékanyagból összetákolt sufniban, vagy éppen tehénistállóban próbálnak, kéz alatt terjednek a másolt cd-k, illegál koncertek és partyk szerveződnek.

A nehézségek azonban nem válnak kilátástalanná, nem tetőznek nyílt rendszerkritikában (pedig kíváncsi lettem volna a teheráni CPG-re). Az egész filmet egy bájosan naiv, ártatlan légkőr lengi be: az elkeserítő körülményeket részben humorral, de főképp zenéléssel oldják fel. A film képes átadni azt az örömöt, amit a zenekaralapítás, az alkotás, és az első fellépések drukkja jelent. Én végig széles vigyorral néztem a Perzsa macskákat, másfél órára visszatért a tizenéves énem, aki annál nem is tudott nagyszerűbb dolgot elképzelni, mint egy rockzenekarban játszani. És amikor a főhős kibökte, hogy legnagyobb álma, hogy eljusson Izlandra és lássa a Sigur Rost, azt éreztem, hogy teljesen megértem a srácot. A lezárás sajnos hangulatilag egyáltalán nem illik a filmhez, de ez bocsánatos bűnnek minősült a szememben, mivel az azt megelőző másfél óra fantasztikus volt. Legszívesebben most rögtön Teheránba mennék, ha nem tudnám, hogy ebből az underground szcénából egy turista úgysem láthat semmit.

Kivételes helyzetben voltak tegnap a film nézői, ugyanis a vetítés után a Gödörben élőben is megnézhették Negar és Ashkan együttesét, a Take It Easy Hospitalt. Geekz kiküldött tudósítójaként én is ott voltam, és utólag azt kell hogy mondjam, hogy bár ne tettem volna. Egy legendával több maradt volna. Már azt intő jelnek kellett volna vennem, hogy a filmben mindvégig ugyanazt az egy számot, a Human Junglet toldozgatták-foltozgatták. A koncert koreográfiája a következő volt: játszottak vagy féltucat számot, végül csúcspontként az előbb említett tagadhatatlanul fülbemászó dalt, aztán levonultak. A srác még viszajött egy egyszálgitáros pengetésre, aztán tényleg vége szakadt a fellépésnek. Ha hosszabb sort kellett volna kivárnom a sörért, az egész koncertről lemaradtam volna. Úgy látszik a londoni lét nem tett jót az alkotói kreativitásnak, vagy egyszerűen nem értem, miért nem tudtak ezidáig összedobni egy több számból álló repertoárt. Lehet, hogy csak rossz napot fogtak ki, mindenesetre egy egyébként szimpatikus és tehetséges zenekar súlytalan és üres koncertet adott tegnap a Gödörben. Még szerencse, hogy az éjszaka további részében eljutottam egy házibuliba, ahol a Burzum nevű norvég black metal zenekar számaival próbáltuk átsegíteni magunkat a Take It Easy Hospital okozta csalódáson, na de ez már tényleg nem tartozik ide.