A fentebbi karakterek pont e sorrendjén túljutva bizonyára vaskos kérdőjelek tornyosulnak az olvasó elé. Minek? Lehet erről bármi újat? Miért pont most? Gyilokpornó vagy tündérmese? Mindkettő vagy egyik se? És végül, de korántsem utolsósorban: miért pont olyasvalaki veselkedik a geeklélek mélyéből fakadó eme praktikus kétségek pökhendi mismásolásának mérlegelésének, akinek a legeslegfeleslegesebb nyelvi hancúr is fontosabb, mint a szövegegységre jutó információ tartalom, vagy minthogy évente egy péklegénynél (sic!) többet a kezébe vegyen?

42. (Tudok én tárgyilagos is lenni.)

A Sandman robusztus sikerét szemlélve azonban talán az előbbieknél is fontosabb dilemma, hogy ezeket a kritikai és fogyasztói babérokat minek köszönheti gaimani eklektika? Mire érzett rá, mit ragadott meg kivételes érzékkel ez az angol fantasy-szerző?

Joseph Campbell: „az álmok személyes mítoszok, a mítoszok kollektív álmok.”

Az ókori legendáriumok ismeretében a REM fázisok élményajándékainak egykori kulturális sőt, történelmi, politikai jelentőségét tételesen igazolni melós és indokolatlan. Az akkori ember álmokhoz való viszonyának megértése ma combos absztrakciót igényelne, ép ésszel fel nem érhető, hogy fajunk egykoron mennyire támaszkodott azokra a mikroszkóp alá tuszkolhatatlan izékre, melyek a reneszánsz vagy a felvilágosodás táján végleg kiszorultak a komoly és hitelt érdemlő dolgok köréből. A kifelé forduló ember ilyetén múltbeli – vélt – harmóniája, obszcén természetességű összefonódása a Túlvalóval beláthatatlan távolságba került, már senki és semmi nem üzen nekünk álmokon és látomásokon keresztül.

Jung hasadásként aposztrofálta ezt a folyamatot (középhaladó okosok ezt a bekezdést is ugorhatják), hogy azzal a lendülettel egyidejűleg rámutasson a visszafelé vezető útra. Őstípusai és álmos tanai, az akkoriban újra egyre népszerűbb okkult mozgalmak, illetve a lélektan racionalizáló tudománya, a perverzióknak, hisztiknek és neurózisoknak komplexusaival hellén méltóságot, ünnepélyességet kölcsönző Freud ültették el az empirikus és műszeres igazolhatóságba vetett kétely csíráit, ami aztán tripodként törte át az ésszerűség aszfaltját. Leginkább ennek tudható be, hogy illetve, ahogy a modernitás embere az értékek válságának századában (ami szám szerint a huszadik) felöklendezte a mitológiát, úgy cakkumpakk. Posztmodern fázisban ezt követően rácáfolt arra a bölcsességre, amivel még megboldogult nagyapám cukkolta a főztjére mindig érzékeny nejét ebédkor. „Egyszer meg lehet enni.”

Gaiman nem valami finnyás, bendője pedig aztán tényleg feneketlen.

Hogy miért pont 1916-ra teszi a történetfolyam origóját, kérdéses. Az első világháború borzalmának érzelmi töltetére apellál, önreflektíven utal (ebben az évben költöztek felmenői Angliába), vagy csak rátenyerelt az írógépre, talán mindegy, ami fontos: Roderick Burgess titkos szeánszon igyekszik megidézni a Halált, és hogy Gaiman igen nagyfokú tudatossággal választotta eme okkult módszert. Az okkultizmus mindig a tiltott, a rejtett tartalmak és fennhatóságok birtokba vételével kecsegtetett, tulajdonképpen minden okkult rítus a bűnbeesés dramatizálása. (Bizonyára nem véletlen, hogy a második fejezet házigazdái: Káin és Ábel…) A kétségbeesés és a telhetetlenség bizonytalan arányú elegye munkál az első oldalakon, ahol egy liturgiai gixer folytán végülis nem a kaszást, hanem testvérét, az Álmot csalják tőrbe.

Burgessék hiába próbálják szóra bírni a hermetikusan elzárt hatalmasságot: mágikus kellékeit ellophatják, de a titkaiból nem enged. (Érdekes megfigyelni, hogy a későbbiekben ugyan megered a nyelve, de száját mindösszesen három krízishelyzetben nyitja ki, és ekkor egy árva hangfoszlány sem hallik.) Az évtizedek múltán szabaduló Álom a második fejezetben indul útnak, hogy eltulajdonított holmijait újra magához vegye, és elkezdődjön Gaiman vásári mítoszkavalkádja.

Az eredetileg a harmincas évek DC hőse: Wesley Dodd, a.k.a. Homokember rebootolását szerényen megcélzó projekt túltelített magnum eposszá opusszá terebélyesedett. A szerző a görög mitológiától a klasszikus és kortárs irodalmon keresztül popkulturális ikonokig bezáróan minden olvasmányélményét hagyta beletüremkedni a Sandman világába. Alkalmanként olyan töménységgel téve mindezt, hogy szinte a jóleső hiányérzet önti el az olvasót, amikor két panel illesztési hézagából végre nem kapálózik elő egy újabb mitologéma.

Egyszerre bizarr és családias hangulatnak lehetünk élvezői, valószínűleg ez maga a legmágikusabb realizmus. A népszerűség egyik oka a karakterek ügyes, divatos eltávolítása a klasszikus előképeiktől. A Hajnalcsillagnak becézett Lucifer egy David Bowie (másik szögből Bruce Payne) hasonmásversenyen is megállná a helyét, a Halál nem üreges tekintetű hobbikertész az anatómia szertárból, hanem egy akár kedvtelésszerűen is sunázható goth spiné, aki szolidan affektál és végtelenül szívélyes. A Sandman határozottan megy szembe a nyugati keresztyén világ haláltagadó attitűdjével, amit szintén hálásan fogadott a közönség.

A hétköznapok és a túláradó misztikum ősi időkre erősen hajazó összeérlelése eltökélten üli meg a századvég transzcendencia igényét. Gaiman ugyan tisztelettel komponál és dekonstruál, fékezhetetlen habzású kollázs-univerzuma egészében mégis mutat némi hasonlóságot azokkal az ezoterikus pityputtyokból (sic!, sic!) és okosan propagált pszeudospiritualitásból tákolt ideológiai képződményekkel, mint amilyen például a New Age.  A túl sok tradíció iránti egyidejű tisztelet játszi könnyen eregeti a szinkretizmus érzetét.

Ez persze semmit sem von le a képregény technikai erényeiből. A nyolc részből álló antológia cselekménye, vonalvezetése elegáns változatosságot mutat, ha pedig a történet megfáradna, a gazdag kulturális merítés feszültségei, konnotációi tartják fenn az érdeklődést. Külön említsük meg a 6. epizódot („24 óra”), melynek hatásmechanimusai zavarba ejtőek. A felelősségtudat nélküli hatalom vágyteljesítő mámorát, valamint a magából egyre jobban kivetkőző ember egyre őszintébb alárendelődését folyamatában taglaló rész gyomorpróbáló szcénákban gazdag és rafináltan önmagába ágyazott. Gaiman pofátlanul messze megy a kölcsönösen generált kín és kéj ábrázolásakor egy olyan történetben, ahol tisztázatlan, mi a való és mi delírium, ki talál ki kit, ki az álom tárgya és ki az alanya. (Persze, hogy nem torture porn. Gyilokpornó meg pláne nem.) 

A megjelenítés kellőképpen kiforrott. McKean kissé művészieskedő borítói hangulatos felvezetései a Kieth, Dringenberg és Jones által rajzolt fejezeteknek. A hol provokatívan organikus, hol nyomasztóan geometrikus panelkezelés és az eltérő rajzstílusok jól formázzák meg Gaiman hallucinogén világát, ami vélhetőleg McKean őrületét - egy-egy kezdő oldalnál nagyobb terjedelemben - már nem bírta volna el.