Nyolc évvel legutóbbi főszerepe után Mel Gibson megint tökös, kemény, és lelő mindenkit, aki ránéz – a kultikus brit minisorozatból készült bosszúthriller mégis csak takaréklángon ég.

Ez a film sokkal, sokkal több lehetett volna. Martin Campbell, többek közt az Oscar-díjas (sic!) William Monaham segítségével, saját 1985-ös minisorozatát, az Edge of Dakrnesst dolgozta át szélesvászonra és hollywoodi szájízre – de utóbbinak köszönhetően, a folyamat során kiveszett a műből mindaz, ami az eredetit naggyá tette. Pedig a kezdet ígéretes: Thomas Craven, bostoni nyomozó felnőtt lányát szeme láttára lövik szitává egy puskával, így aztán emberünk természetszerűleg belefog egy brutális one-man-missonbe, hogy előkerítse, és belátása szerint büntesse meg a tetteseket. Kezdetben mindenki azt feltételezi, hogy a célpont maga Craven volt, lánya véletlenül került a tűzvonalba – ám hamarosan bebizonyosodik, hogy a gyilkos pontosan azt lőtte le, akit akart, ugyanis apuci szemefénye csúnya dolgokat leplezett le munkahelyén, a nukleáris fegyverekkel dolgozó Northmoorban. Az összeesküvés szálai pedig egészen az USA kormányköreiig vezetnek – de hát ez már csak így szokott lenni.

Campbell látványosan más utat választ a mozifilmben, mint a minisorozatban. Míg utóbbi egy nyomasztóan sötét hangulatú, drámai thriller volt, ami a nyomozás és a bosszúmotívum mellett a gyász torokszorítóan realisztikus és hatásos ábrázolásában, a kisember roppant vállalati- és kormányerőkkel szembeni, megnyerhetetlen konfliktusának érzékeltetésében, valamint a nukleáris arzenálból következő világvége víziójának, és a téma politikai aspektusainak felvázolásában is jeleskedett, a 2010-es verzió egy átlag revansfilmmé egyszerűsödik. És ez még nem is feltétlenül lenne baj, ha láthatóan ez volna az irány már kezdettől fogva. De Campbell most is elkezdi göngyölíteni azokat a szálakat, amiket annak idején következetesen végigvitt, csak ezúttal félúton megfeledkezik róluk, mintha fontosabb lenne, hogy a főhősnek információval szolgáló mellékszereplők kínosan pontos, kiszámítható menetrend szerint távozzanak a másvilágra. A néző így azon kapja magát, hogy egy sor ígéretes téma veszik bele a semmibe, a gyász feldolgozásának fájdalmas folyamata helyett pedig a főhős egy sokkal triviálisabb utat jár be: a bosszú könyörtelen, megállíthatatlan angyaláét, aki olyan vehemenciával irtja a lánya halálához köthető embereket, mint egy új Jack Bauer.

Az egész kibontás nélkül maradt politikai/összeesküvéses szál létezésének egyetlen pozitívuma Jedburgh, az „intéző” karaktere, aki arról gondoskodik, hogy a magas körökben mozgó emberek mocskos titkai titkok is maradjanak – és Ray Winstone legalább olyan jó ebben a szerepben, mint az eredetiben Joe Don Baker volt. Kár, hogy végül ez a figura is áldozatul esik az egyik örökörvényű hollywoodi szabálynak (a rosszaknak meg kell bűnhődniük), és az egyébként is igen csöpögős, valamint a szálakat túl szabályosan elvarró befejezésre hiteltelen pálfordulást produkál.

Martin Campbell azonban nem véletlenül tudta kétszer is kihúzni a szarból a James Bond franchise-t. A nyers, lendületes, olcsó trendi húzásoktól mentes akciójeleneteken érződik, hogy érti a dolgát, a hosszú dialógusok és az összességében hatásos hangulatteremtés feszültsége a megfelelő pillanatokban csapódik le a rövid, de intenzív erőszakkitörésekben, így a film végig remek tempót diktál. És Mel Gibson is jó: mivel Campbell a gyász bemutatását nem erőlteti, marad az elszánt, forrongó dühvel nyomozó és öldöklő apa képe, erre pedig bőven elég a színész mégoly szűkös eszköztára is. Más kérdés, hogy nyolc év után tehetett volna magának és a rajongóinak annyi szívességet, hogy ne egy erősen közepes filmmel térjen vissza.