POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 10.

Roger Zelazny Hugo-díjas regénye a poszt-apokaliptikus sci-fi irodalom egyik nagy klasszikusa. A belőle készült filmet azonban már nem illeti meg hasonló rang. A könyv rajongói, de még maga Zelazny is utálta Jack Smight adaptációját, ami még nagy vonalakban sem tartotta magát a regényhez. De ettől a közel sem elenyésző problémától eltekintve a 77-ben készült film azért összességében nem vállalhatatlan, korrekt B-kategóriás road-movie lett belőle, változó minőségű trükkökkel, viszont kimondottan erős poszt-apokaliptikus hangulattal.

Mielőtt rátérnék a filmre, mindenképpen rövid említést kell tenni a kultikus könyvről is. A 60-as évek végén, a vietnámi- és főleg a hidegháború kellős közepén járva, Amerika még mindig az állandó nukleáris-fenyegetettség árnyékában élt. A kollektív paranoia különféle módokon csapódott le a művészetekben, de főleg a tudományos fantasztikum igyekezett kiaknázni a témát. Ugyanebben a korszakban élték virágkorukat az USA útjait és kisvárosait rettegésben tartó különböző motoros bandák is, akik szabados életstílusukból fakadóan hatalmas népszerűségnek örvendtek a forrongó ifjúság körében, és ebből adódóan az írók, a zenészek és a filmesek is előszeretettel merítettek belőlük. (A grindhouse korszak motoros-bandás exploitationjei mellett megemlítendő még Hunter S. Thompson ekkortájt megjelenő első könyve, a Pokol Angyalaival közösen eltöltött időről szóló kultikus élménybeszámoló is.) Zelaznynak tehát nem volt más dolga, mint kombinálni ezeket az akkoriban divatos témákat, és tulajdonképpen ebből született meg a Damnation Alley alapötlete. A cselekmény vázát viszont valós események ihlették, egészen konkrétan egy Balto nevű szibériai husky hősies tette szolgált mintaként hozzá, de ennek már mindenki nézzen utána maga.

A könyv a Harmadik Világégés által felperzselt Földön játszódik, ahol az egykor Amerikának hívott kontinensen a túlélők számos rendőrállamot hoztak létre. Az állandósult, pokoli erejű viharoknak, és a poszt-apokaliptikus pusztaságon portyázó különféle fosztogatóknak köszönhetően azonban ezek között a városok között szinte lehetetlen a közlekedés. Az utolsó Pokol Angyalának, bizonyos Hell Tannernek ezért felajánlják, hogy minden bűnéért megbocsájtást nyer, ha a veszélyekkel teli sivár vidéken keresztülmotorozva, eljuttat egy szérumot Los Angelesből Bostonba.

A 69-ben megjelent regény (ami egyébként Zelazny egy 67-es rövid novellájának kibővítése) nagy hatással volt az egész szub-zsánerre, nélküle valószínűleg nem létezne az elsőszámú klasszikusnak tekintendő Mad Max trilógia sem, de az ihletés nyomait felfedezhetjük más regényekben, filmalkotásokban is, a képregények terén pedig egyértelműen Judge Dredd világa táplálkozott a legtöbbet belőle (az első Judge Dredd eposz, a Cursed Earth pl. a Zelazny mű sajátos feldolgozása).

Amint említettem, a film jócskán eltért a könyvtől. Az első forgatókönyvvázlat elnyerte ugyan Zelazny tetszését, de a stúdió készítetett egy másik verziót bizonyos Alan Sharppal is, aki viszont jó nagy ívben tojt az alapanyagra, aztán valami furcsa okból kifolyólag mégiscsak ez utóbbi verzió került leforgatásra. Így az író már csak az elkészült film megtekintése során döbbenhetett rá, hogy amit lát, az nem egészen az, amit ő korábban olvasott.

A film még a történet maradványait is alaposan megkavarta. Tanner (Jan-Michael Vincent - Airwolf) ezúttal a légierő egyik tisztje, aki egy távoli rakétabázison szolgál, ahol is ő az egyike az atomfegyverek indításáért felelős embereknek. A filmváltozatban Tanner és társa Denton őrnagy (George Peppard - Szupercsapat) az, akik kilövik azokat a válaszcsapásnak szánt rakétákat, amik ugyancsak felelősek a földi élet kipusztulásáért. A bázison szolgálók túlélik ugyan a nukleáris holokausztot, de később egy baleset során a létszámuk már csak négyre csökken, ezért a megmaradt katonák úgy döntenek, hogy elindulnak Albany-be, ahol sejtésük szerint még élhetnek túlélők. Az erre leginkább alkalmas eszköz pedig a garázsban tárolt két Landmaster nevű terepjáró tankszerű képződmény. A kietlen pusztaság azonban veszélyekkel, gigantikus méretű skorpiókkal, emberevő csótányokkal, és kanos hillbillykkel teli.

A történet egy road-movie sémájára épül, azaz hőseink utaznak, megállnak, embert veszítenek, tovább mennek, megállnak, túlélőt találnak…stb.  Ezzel még nincs is baj, de az amúgy sem túl változatos sztori végére sikerült egy rettentően szerencsétlen, deus ex machina típusú, nyálasan pozitív finist odahegeszteni. Valószínűleg jobban járunk, ha az utolsó 10 percet már nem is nézzük meg, és inkább saját magunk képzeljük el az általunk ideálisnak vélt befejezést hozzá.

A gyenge színészi játék, a fröccsöntött műanyag karakterek, és a banális dialógusok is nagyban hozzájárultak a film sikertelenségéhez. Jan-Michel Vincent filmes utóéletét ismerjük, néhány C-kategóriás film után a feledés homálya burkolta be, de George Peppard sem a királydrámáiról és a hihetetlen sokoldalúságáról vált ismertté. Előbbi színtelen szépfiúként terheli a vásznat, utóbbi pre-Hannibal Smithes, keménynek látszó veterán katona szerepet próbál hozni, sikertelenül. A Dominique Sanda által alakított Janice pedig egyenesen az a fajta karakter, aki miatt már összetört néhány távirányító a falon. A hölgyemény az út során ugyanis mindenre egy fars felsikoltással reagál, azt is a hitelesség legapróbb látszatát is kerülve, és mivel a filmben nem vetkőzik, meg se dugják, de még csak románc sem bontakozik ki, így az ijesztő külsejű Jackie Earle Haleyvel (Rorschach a Watchmenből) együtt egyértelműen csak azért vannak jelen, hogy rossz szokás szerint nő és gyerek is mindenképpen legyen a filmben.

A nagy költségvetés a különböző technikai kihívásoknak köszönhetően végül felemás színvonalú effekteket eredményezett. A film elején látható nagyméretű skorpiók például robotként nem igazán akartak működni, így maradtak a már akkoriban is felettébb csúnyának számító odavetítős módszernél. A film másik nagy problémáját a nukleáris viharoktól háborgó égbolt megjelenítése okozta, ami jócskán megtoldotta az utómunkálatokra szánt időt, de cserébe ez legalább valóban szép és látványos lett, és nagyban hozzájárult a tetszetős poszt-apokaliptikus atmoszféra megteremtéséhez.

Az effektekre szánt büdzsé nagy részét viszont egyértelműen a Landmaster jármű megalkotása vitte el. A még a filmnél is jelentősebb utóélettel büszkélkedhető 12 kerekű (4x3 kerék) és 10 tonnás jármű valóban nagyon dögösen néz ki, és itt nem csak egy teherautó alvázra szerelt óriási makettről van szó, hanem egy valóban működőképes, extravagáns járműről, aminek a megalkotása 350.000 dolcsit kóstált (ami mai áron már bizony 1 milla fölött van!), és ami végül annyira tetszett a producereknek is, hogy sokkal többet szerepeltették a filmben, mint azt a forgatókönyv eredetileg indokolta volna. A Landmasterből a filmben ugyan kettő van, de a valóságban csak egy készült, és az igazi, máig működőképes verdát alkalmanként meg is lehet tekinteni különböző autó és sci-fi kiállításokon, de alakja felbukkan filmekben, képregényekben is (Judge Dredd megint).

A film a 77-es év nagy dobásának lett szánva. Olyannyira nagy bizodalma volt benne a Fox stúdiónak, hogy sokkal többet vártak tőle, mint a Fox másik sci-fi jellegű projektjétől, attól a Csillagok Háborújától vagy mitől, így a Damnation Alley jóval nagyobb promót is kapott. A megelőlegezett bizalmat persze nem váltotta be, a mozikban és a kritikusok tolla alatt is nagyot hasalt, a Csillagok Háborúja meg közben kb. a világ legjobb filmje lett.

A Damnation Alley ennek ellenére közel sem egy vállalhatatlanul rossz valami, mivel hangulatában és néhány trükk tekintetében még így is amolyan geek-álomfilm, tehát ha a „klasszikus” nem is, de a kicsit sem degradáló „kultikus” jelző így is megilleti. Nézzük el az esetlenebb trükköket, a csapnivaló színészeket, és felejtsük el a túl optimista lezárást, a maradék viszont megérdemel egy olyan nosztalgikus közepest, ami a szórakoztató rossz filmeknek szokott járni.