POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 9.

Ha igaz, hogy senki sem ártatlan, és ezt rávetítjük a Megtorló világára, akkor vajon mi lehet a halálfejes büntető szerepe egy posztapokaliptikus rémálomjövőben, amiben az emberiség Armani öltönyös söpredéke kotlik a nukleáris hulladékká devolválódott földgolyón? Hogy meggyújtsa a végső, totális tisztítótüzet, természetesen. Garth Ennisnek nincsenek illúziói.

A szuperhősök sosem halnak meg, vagy ha mégis, hát újjászületnek. Így aztán történetük sosem ér véget, szappanoperaszerű életük csak hömpölyög, és hömpölyög, amíg világ a világ – de persze nem csoda, hogy többek fantáziáját is megmozgatta már, hogy nézne ki mondjuk az X-Men vagy a Fantasztikus Négyes utolsó kalandja. Így született meg a Marvel The End című, egymástól független one-shotokból álló „sorozata”, ami bizonyos hősök végnapjaira koncentrált (természetesen a fő kontinuitáson kívül). A témában voltak jobb (Hulk), rosszabb (X-Men) és vállalhatatlanul szar (Wolverine) eresztések, de a feladatot nem meglepő módon Garth Ennis oldotta meg a legjobban, aki akkoriban még javában írta 60 részt megélt MAX-os (azaz szigorúan felnőtteknek szóló) Megtorlóját.

Amikor a harmadik világháború nukleáris rakétái repülni kezdenek, az öreg Frank Castle már a Sing Singben csücsül (nem mintha nem lenne mindegy neki: ott legalább egy helyen van az összes szemétláda, még keresnie se kell őket), és várja, hogy benyisson hozzá a börtön szorgalmasan dolgozó kivégzőosztaga (mert azt az állam mégsem engedheti, hogy pont egy rakás elítélt élje túl a világvégét). Egy évvel később egy piti bűnöző társaságában előbújik a fegyház atombunkeréből, és mivel innentől kezdve csak órái vannak hátra a sugárzásnak köszönhetően, el is indul New Yorkba, egy utolsó büntetőtúrára…

A The Endnek ugyebár az volna a lényege, hogy számba vegye az adott karakter legfontosabb tulajdonságait és céljait, és azokból kiindulva eljuttassa őt egy logikus, következetes befejezéshez – és ennek a követelménynek Ennis maradéktalanul eleget tesz. Merthogy ki is Frank Castle? Egy lelkileg rég megnyomorított, megszállott tömeggyilkos, akit az egész világon semmi nem érdekel a bűnözők levadászásán kívül – akár teljes pompájában burjánzik a Föld civilizációja, akár csak üszkös romok maradtak utána, akár 6 milliárd ember él a bolygón, akár csak pár tucat, neki mindegy, a körülmények irrelevánsak. És ez itt a lényeg. Helyezd az X-Ment posztapokaliptikus kulisszák közé, és a csapatot megfosztod céljától (ember-mutáns béke elérése), tedd ugyanezt Pókemberrel, és odavan a hétköznapi problémák és a szuperhőslét ellentéte, amire az egész figura épül. De tedd ugyanezt Frankkel, és nemhogy nem vész el semmi, de ráadásul megkapod a szó minden értelmében vett „végső” Megtorló-történetet.

Ő ugyanis nem alkuszik meg. Puszta kézzel fojt meg egy bűnözőt, még akkor is, ha tudja, hogy az a halálos sugárfertőzés utolsó stádiumában szenved, és úgyis csak percei vannak hátra. Szenvtelen faarccal kaszálja le a bunkerükben „éljük túl a világot” játékot játszó korrupt hatalmasságokat, még akkor is, ha tudja, hogy nagy eséllyel ők az utolsó emberek a földgolyón, és tettével fajirtást követ el. Aki megérett arra, hogy golyót repítsenek a fejébe, annak mennie kell, mindegy, milyen áron, Frank küldetése feltételek nélküli. És ezzel együtt jár egy félig-meddig kimondott, mélyen keserű és cinikus konklúzió is: az emberiség szart se ér. Mi sem nyilvánvalóbb ennél, amikor hősünk áll a magukat balgán megvezetni hagyott milliárdok haláláért felelős fejesek kilyuggatott hullái felett, a posztnukleáris New York közepén, fajtája utolsó élő tagjaként, fegyverrel a kezében. Nincs már senki, akit meg kell büntetnie, ami persze csak azért lehetséges, mert nincsenek már emberek: Frank végre kivágta a világ szövetéből a rákot, ami a családja halálát okozta, feladat teljesítve, jöhet a „happy end” felirat.

A The End tökéletes folytatása/lezárása/kiteljesítése/esszenciája Ennis MAX-os sorozatának. Felejthetetlen, ahogy nem szájbarágós, de a napnál is világosabb módon ítéletet mond az emberiség felett, és ahogy ezzel kapcsolatosan visszavezeti háborgó lelkű hősét a végpontból a kezdetekhez: a záróképen Frank lángolva sétál a Central Park felé „1976”-ban, hogy találkozzon családjával, és „ezúttal megmentse őket”. Az egykori civilizáció utolsó képviselője negyven évig fantoméletet élt, nem csoda, hogy teljes közönnyel viseltetik a jövő iránt. És aki mindezt tökélyre viszi: Richard Corben. Sajátosan torz, még Steve Dillonénél is abszurdabb atmoszférát teremtő stílusa különösen a fináléban hálálja meg magát. Az élete megóvásáért Franknek tartott védőbeszéde végén az egyik nagymenő üzletember szája megnyerőnek és ártatlannak szánt, mégis visszataszítóan groteszk vigyorra görbül (torzul) – ahogy Corben rajzolja meg, olyannak látjuk őt, amilyennek a Megtorló: az emberi civilizáció nukleáris szemétnél is károsabb, hazugságokkal teli, aljas, behízelgő hulladékának. Igen, én is szarrá lőttem volna az agyát.