Tuti, hogy az „undorító”, „nyálas”, „szar” Twilight-széria második fejezete „szörnyű” és „rettenetes” lesz mindenki szemében. Lássuk be, a frencsájznak 18 éves kor fölött nincs túl jó híre, ráadásul a trailer nem kecsegtetett túl sok jóval.

Pár bekezdés erejéig emelkedjünk felül most a mindenkiben ott lappangó kultúr-sznobérián (vagy a trash-kult sznobérián) és szakmaiságon, helyezkedjünk egy lelkesedő-sikítozó tini lelkébe. Engedményt teszek: nem kell sikítozni, sem lelkesedni, elég, ha félénkebb – azaz némi önreflexióval és aggyal rendelkező – tinik vagyunk; a paraméterek legyenek mondjuk a következők: elégedetlenség önmagunkkal, kevés barát, inkább otthon ülünk és szórakoztatjuk magunkat (olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk, interneteziünk, álmodozunk, magányosan kulturálódunk), titokban tök szerelmesek vagyunk a 3 paddal előrébb ülő illetőbe, és meggyőződésünk, hogy soha de soha nem lesz szexuális életünk. Meg úgy en bloc „normális”, „polgári”, esetleg „kispolgári” életünk. Szüleink ezeket a frusztrációkat új keletű szexuális mentalitással oldották fel, ez ma már nem nagy ügy. Dugni szabad, csak éppen nincs kivel, vagy ha van kivel, akkor az nem megy, mert hát nem úgy működik, ahogy azt láttuk a filmekben meg leírták a lányregényekben.

Ergo: nem dugunk, macerás, illúzióromboló, félelmetes, és egyáltalán nem olyan nagy ügy, mint ahogy azt láttuk a filmekben, vagy olvastuk a lányregényekben (ergo: éljen a szüzességi fogadalom!). Ráadásul a test egyáltalán nem egy kívánatos dolog, mert nem olyan, mint ahogy az látható a filmekben vagy egyéb konzumtermékekben. Finomítván az esetleges anatómiai hibákat az a legegyszerűbb, ha felhagyunk a táplálkozással pár évre. Éhesek vagyunk, nem szexelünk, alapvető biológiai vágyaktól frusztráltak vagyunk, és egyébként is szar a világ, az emberek büdösek, tuskók, a lázadozás ma már nem menő, apa ferrariját elkötni sem olyan stílusos, Kurt Cobain halott és a zsíros haj egyébként is gusztustalan, a drogok ölnek, az alkoholtól hányok, cigizni nonkonform dolog, a diszkóban parasztok vannak. Marad a magány, az elszigeteltség és a szimpla vágyakozás, bár nem tudjuk ez mi felé irányul, apátiám végtelen és hangtalan.

Hát így állunk. És akkor jön Stephenie Meyer és Catherine Hardwicke egy horror-tematikát szolid fantasy giccsbe rügyeztető tinirománccal, a fent ecsetelt problémákat egy kézenfekvő, de azért végiggondolt allegóriában dolgozza össze, pitebaszós vagy egyéb (enyhén lekezelő, alapvetően intoleráns) poénbombák, szatirikus felhang, cinizmus és lúzerkedés nélkül. Igaz az önreflektivitás (amivel állítólag túl lehet élni ezt a nyomorult 21. századot) tökéletesen hiányzik, de önreflektíven sajnos nem lehet ábrándozni-szépelegni. Őszintén megvallom, nekem semmi bajom a Twilighttal, sőt, kicsit méltatlankodtam, hogy nem 1992-ben születtem, mert nekem nem szóltak ilyen filmek, nekem tilos volt ábrándozni, nekem nem volt Robert Pattinsonom, nekem volt az Interjú a vámpírral, de azt nem nekem csinálták, kamaszlelkemet pátyolgassam az Amerikai pitével (és titkon még mindig viccesnek tartom, ha valaki belegecizik egy pohár sörbe, vagy bevizel a táncparkett közepén). Ezen felül volt még a Sikoly-széria és annak farvizén úszó darabok, rossz esetben Larry Clark perverz agymenései. Ez van. Fogadjuk el azt a tényt pozitívumként, hogy a Twilight-széria megtalálta a célközönségét, ezt az éhező, divat-goth, vágyakozó, romantikára szomjazó csendesen frusztrált, épp öntudatára ébredő – felnőttek/idősebbek megjelölése szerint „hülye kis emós köcsög”-generációt. Az ég óvja őket a hátukra ragasztott „hülye vagyok, üss!” címkéktől!

Persze, hogy túl direkten tálalt a „vámpír=vágyakozás” metafora, és természetesen a vámpírnak mint horror-antagonistának ez az utolsó karó a szívbe – bár sosem tartozott a zsigeri félelmeket kiváltó szörnyetegek közé. Figyelemreméltó az, hogy a tinifilm versus horror esetében ezúttal a gyengébb zsáner diadalmaskodott, – ez nem értelemszerű ugyanis, a vámpírhorrort általában csak az olyan erős attrakciós elemek képesek legyőzni, mint a szex (ld. Jesus Franco - Vampiros Lesbos, 1971), az akció (Penge, Underworld szériák, Alkonyattól pirkadatig), és bár az Interjú a vámpírral óta ezek a hegyesfogú kárhozott lények 100%-osan azonosulásra csábító melodrámai hősök, jelenlétükben mindig ott virít az a bizonyos 18-as karika.

Az első rész tehát jött, látott és győzött. A második is ezt fogja tenni, habár ezzel már akadnak problémák. A Twilightot még a meglepetés ereje elbírta a hátán, a New Moon kapcsán azonban ez már ugye nem áll fenn, de mit van mit tenni, the show must go on. Iparkodnak az alkotók, első körön úgy döntöttek, hogy az első rész nőnemű direktorát férfire váltják. Logikus lépés, az első részben a romantika rózsaszín madzagát kellett elhúzni a közönség orra előtt, a másodikban azonban egy régi-új karakter is megjelenik, történetesen a vérfarkas – aki, amióta a tizenévesek erőteljesen képviseltetik magukat a vásznon, a pubertáló fiúk horror-allegoriája. Ebből kifolyólag több az akció, erősebb a maszkulin jelleg, a meszes-arcú Pattinson alig-alig van jelen, van helyette viszont egy hibátlanul kidolgozott felsőtesttel rendelkező (mit ad isten örökké félmeztelen) rézbőrű übermensch, az „erősebb kutya”, aki ráadásul Bella és Edward szakítása után elcsavarja a lány fejét. Sajnos azonban az ebben rejlő szexuálpszichológiai vonalakat Chris Weitz direktor szemérmesen elfedi csinos kis akciójelenetekkel és gyalázatosan rossz, semmibe vezető dialógokkal, és bár meg kell hagyni, a direktor becsületes monotonitással pakolja egymás után a jeleneteket, a giccshez egyáltalán nem ért – azaz bőségesen akadnak kínos etapok is (lassított felvételen láthatjuk, ahogy a szerelmespár az erdőben lepkék közt futkározik!).

Nagyvonalúan leegyszerűsítve azonban a problémát: aki eddig nem szerette ezt a kamaszcsürhét az nem most fogja megkedvelni. A második rész színvonala nem ment lejjebb, de nem is emelkedett látványosan – ez viszont (ha feltétlenül bele akarunk kötni) nem túl kecsegtető dolog manapság, hisz mind ismerjük a mamut-franchaise-ok aranyszabályát: a másodiknak jobbnak, meggyőzőbbnek kell lennie. Ezt a New Moon nem teljesítette, egyetlen új rajongót sem fog magához vonzani, a kicsik azonban örülhetnek; nagyjából minden maradt a régiben, sőt semmi meglelpetés nem fogja várni őket – a sztori marad azon a vonalon, amit az első rész első 15 percében sejteni lehetett, a precíz giccs-esztétikán pedig sehol sem esik csorba.