Dél-afrikai Köztársaság, ötvenes évek, apartheid. Egy fehér családnak takaros fekete kislánya születik: nem ébenfekete, mint az őslakosok, de azért mégsem fehér. Szülei – főképp az apartheidet, ha nem is túl lelkesen, de támogató apuka – foggal-körömmel próbálják fehérnek nyilvánítani, aztán mire sikerül, a kiscsaj összejön egy feketével. Családból kitagadás, sírás-rívás, úgyse jó, ha fehér, úgyse, ha fekete, és mire a kilencvenes évek első felében végre – papíron – eltörlik az egész beteg rendszert, Sandra Laing élete romokban, szüleitől, testvéreitől, volt férjétől elszakadva, egyedül neveli (fekete) gyermekeit, miközben egy gyárban húzza az igát.

Az, hogy Sandra Laing története igaz történet, az ilyenkor szokásos „hümm”-nél többet nem igazán képes kiváltani a nézőből. Elbaszott egy életút, annyi biztos, szépen rávilágít az apartheid abszurditására, de ebben a sótlan midcult-tálalásban, amit a Skin képvisel, minden élét és erejét elveszíti. Valós alap ide vagy oda, a Skin maga a megtestesült didaxis, melynek minden sematikus szereplője, a jól ismert sablonok mentén viszonyul a szerencsétlen kislányhoz és bőrszínéhez: édesanyja szereti, bármi is legyen, a Sam Neill által – amúgy kiválóan – alakított apuka bosszúsabb pillanataiban egy headshottal tenne pontot az ügy végére, fekete férjéről meg nyilván kiderül, hogy ugyanolyan rasszista, mint a fehérek. A rendszer képviselői – tanárok, irodisták, biológusok, ügyészek – pedig beszűkült barmok, elég is róluk ennyi.

Ezt a történetet hagyományos életrajzi formában feldolgozni a lehető legszerényebb vállalás, amit Anthony Fabian rendező-forgatókönyvíró (és másik három forgatókönyvíró-társa) maradéktalanul teljesít. Ez elegendő is volt ahhoz, hogy bezsebeljenek pár díjat néhány kisebb fesztiválon, de ahhoz kevés, hogy filmjük maradandó tiszteletadás legyen Sandra Laing élete és szenvedései előtt, vagy éppen mementóként szolgáljon a rasszista rendszerek ellen. Középszerűségéből fakadóan a legizgalmasabb kérdéseket a Skin óvatosan ki is kerüli: például arra, hogy valójában maga a film is ugyanúgy különlegességként mutogatja hősét, mint Sandra apja tette, nem kapunk semmilyen reflexiót – pedig valljuk be, a puszta tény csavarint egyet a rendezői koncepción. A történetben rejlő szatíra-potenciál szintén kiaknázatlan marad: szereplői nem elég elrajzoltak ahhoz, hogy a film ebbe az irányba mozduljon, ahhoz viszont túlzottan egyszerűek és sematikusak, hogy többek legyenek egy tanmese illusztrációinál. (Jellemző, hogy a Skin egyik legmegrázóbbnak szánt jelenete is csak halkan pukkan: a kicsi Sandra a mosdóban összekutyult tisztítószerekkel próbálja magáról lemosni a bőrszínét – lehetne gyomorrúgás-szinten kegyetlen pillanat, de ehelyett simán szájbarágós és határozottan kínos.)

Mindennek köszönhetően az az izgalmas helyzet állt elő, hogy a szintén a Dél-afrikai Köztársaságba helyezett District 9 ufótücskeivel és videójáték-esztétikájával sokkal hatásosabban és emlékezetesebben beszélt akár a másságról, akár az apartheidről – miközben a cselekmény egy pontján, mintegy erősítve a párhuzamot, Sandra is elkeveredik Johannesburgba. Blomkamp filmjében elérte, hogy a néző, ha nem is undorodjon, de minimum némi távolságot tartson a ciripelő alienektől – eltekintve a megszállott ízeltlábú-rajongóktól –, hogy aztán a főhőssel együtt kezdje elfogadni a másik kultúrát. Fabian filmje ezzel szemben nem több történelemórára való szemléltetőeszköznél, ami után a hatvanéves tanárnő álmatagon megkérdezheti, hogy miért is volt ez szomorú, gyerekek?