A Surrogates feje tetejére állított világában az emberiség nagy része kizárólag tökéletes és attraktív robot-dublőrökön keresztül kommunikál a külvilággal, sőt, még Bruce Willis fényes búrája is teli hajjal. Totál fantasztikus. Utóbbi egy nyomozó, Tom Greer szerepében feszít, aki nemcsak félrefésült szőke frizurájával, hanem makulátlan, ráncmentes és ragyogó bőrével is borzolja a néző kedélyét, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy valójában csak hasonmása kedvenc kopaszunknak, aki közben az otthon kényelméből irányítja a vezeték nélküli robotbábot.

Ezeknek az androidoknak a globális mértékű használata - ahogy azt a jellegtelen főcímből megtudjuk - a bűnözés, betegség és a diszkrimináció kiirtásához vezetett világszerte. Ám a modernség jegyében született „tökéletes rendszer” is csak addig az, amíg egy hasonmást meg nem „gyilkolnak”, és ebbe eredetije is bele nem hal. Az áldozat rokonságban áll azzal, aki feltalálta a hasonmásokat - felmerül a gyanú, hogy valaki vagy valami a társadalom eredeti állását akarja visszaállítani. Természetesen Greer lesz emberünk az ügy felgöngyölítésére. Társával, az agyonvaxolt, sosem pisologó Peters ügynökkel (Radha Mitchell) ered a gyilkos nyomába, otthon pedig felesége, Rosamund Pike „várja”, akinek melegsége vetekszik a stepfordi csajokéval.

Egy elcseszett akció után Greer hasonmása, aki természetesen  a melót végzi az eredeti helyett, jobblétre szenderül - a bénázás folyományaként Greertől elveszik a jelvényét, fegyverét, sőt még táppénzre is elküldik, így kénytelen kibányászni valagát a fotel mélységéből, és a maga hús-vér valójában befejezni a nyomozást.

A Surrogates az azonos című képregény (by Robert Venditti és Brett Weldele) által ihlettett alapszituja remek ötlet ugyan, de a csekély 85 perces játékidő nem bizonyul elegendőnek az elmélyítésére, a benne rejlő kétség kívül érdekfeszítő lehetőségek kiaknázására. Sajnos a forgatókönyv ambíciói dinamikus, de egyéniségtől teljesen mentes akciójelenetekbe fulladnak, pedig a film rendezője Jonathan Mostow (Breakdown) mindent megpróbál, hogy fájdalommentesen adja be a kúpot: sebesen igyekszik a lapos párbeszédeken, felszínes morális dilemmákon és megkérdőjelezhető cselekménypontokon át botladozva célba érni.

Mindez bosszantó, főleg annak tudatában, hogy annyi érdekes téma körül  keringenek. Például a szexualitás kérdése. Mi történik, ha egymásra talál két egymásnak vonzó egyén? Marad a hasonmásukkal való cybersex, vagy netán kénytelenek felfedni egymásnak valódi külsejüket? Ha belegondolunk, ezek a kérdések már a chatszobák megjelenése óta léteznek, nem is beszélve a mai Second Life és társai által felvetett problematikáról. Ám ezek a témák a filmben éppen hogy csak érintve vannak - nagy úr a korhatár, nagy úr a multiplexes nézőközönség mentális befogadókészségvel szemben állított alacsony elvárási korlát.

A technokrata lehetőségek kielemzése már érdekesebb, a film a téma a modern harcászatban rejló potenciálját már jobban taglalja: nem kell feláldozni emberek életét egy isten háta mögötti sivatagban; elég egy joystick és kényelmes fotel, és mehet a dolog. Az öregedés-problematika sem kerülhető meg, így az örökifjú hasonmások a plasztikai műtétek banális, ám találó metaforájaként is szolgálnak. Szerencsére a történet hangsúlya nem azon van, hogy a technológia iránt érzett rettegésünket használja ki hatásvadász módon, hanem azon, hogy miképp tudunk mégiscsak emberek maradni egy olyan világban, amely napról napra egyre technokratább lesz.

Összességében a ’Surrogates’ időnként szellemes, szolid szórakoztatást biztosít. Semmiképpen sem unalmas, viszont kár, hogy a túlságosan ismerős panelek kényelmébe helyezi a cselekményt. Ráadásul nagy hiba, hogy néhány beállítással később ér véget, mint kellene, elszúrva ezzel egy potenciálisan tökös, emlékezetes befejezést.