Tegye mindenki a szívére a kezét: lehet nem szeretni egy olyan filmet, amiben Fred Williamson szivarral és vidám grimasszal a szájában, félkézzel, lazán tartott géppuskával kaszálja az egyetlen rövid sorozat után is tucatjával hulló náci tetveket, miközben csak a levegő nem robban körülötte? Az 1978-as Inglorious Bastards egyike azon csapnivaló exploitationöknek, amik minden sutaságuk ellenére, illetve részben pont azok miatt, rohadtul szórakoztatók – nem csoda, hogy Quentin Tarantino számára is inspirációt jelentett.

1944-ben járunk Franciaországban. Az amerikai katonai rendőrség egy rakás foglyot (gyilkost, tolvajt, dezertőrt stb) szállít a hadbíróságra, amikor a konvojt megkóstolja egy német vadászgép. Az őrök és a rabok többsége odalesz, de utóbbiak közül öten elmenekülnek, és úgy döntenek, hogy a semleges Svájc felé veszik az irányt. Útközben maguk mellé vesznek egy saját hadserege elől szintén szökésben lévő német katonát (naná, hogy Adolfnak hívják), de végül akarva-akaratlanul is belecsöppennek egy veszélyes küldetésbe, mely az ellenség egy rakétarendszere, és az azt szállító vonat ellen irányul.

Enzo G. Castellari beszédes című spagettiwesternekkel (Go Kill Everybody and Come Back Alone) szerzett hírnevet magának a ’60-as években, és mindig elég vastag volt a képén a bőr ahhoz, hogy neves elődök munkáit másolja műveiben, akár a történetet, akár a stílust illetően (1980-as Great White című horrorját kitiltották az észak amerikai mozikból, mert a Universal pert indított ellene Spielberg Cápájának plagizálásáért – és nyert). Az Inglorious Bastardshoz (olasz címének nagyjábóli fordítása: az a rohadt páncélvonat) lényegében összemosta a Piszkos tizenkettőt a Kelly hőseivel, megfűszerezte némi Sam Peckinpah-stílussal, aztán jól roskadásig rakta soha véget nem érő akciókkal, egy rakás B-színész által alakított, foghegyről beszélő karakterrel, egy kis rasszista felhanggal, tökpucéran fürdőző és szintén tökpucéran harcoló német katonalányokkal, és egyéb bájos exploitaton elemekkel.

A késztermék egy szinte nonstop lődözéssel és robbantgatással teli, üresjáratok nélkül száguldó háborús akció, amiben nem telik el 10 perc úgy, hogy legalább egy tucatnyi náci köcsög ne harapna fűbe, de, csak hogy a keménykedés sose lankadjon, ha véletlenül épp nincsenek a közelben lekaszálandó krautsok, címbeli hőseink jobb híján egymás közt harcolnak. Az akciójelenetek persze sokszor megmosolyogtatóan gagyik (és nem csak az ugyanazokról a robbanásokról újra és újra bevágott képek miatt), de van egy nagyon fontos kivétel: a frenetikus finálé semmiben nem marad el a korszak vérprofi háborús stúdiófilmjeitől sem. A vonat elleni támadás ötletes, látványos, vagány, piszkosul jól fényképezett és vágott, és azt látva maximálisan érthető, miért utalnak sok helyütt úgy a rendezőre, mint az európai Sam Peckinpah-ra (vagy a szegény ember Peckinpah-jára, hogy egy alighanem még találóbb aforizmát idézzek).

Persze így sem lehet ezt komolyan venni, de Castellari mindannyiunk nagy örömére nem is várja el, hiszen a hullahegyek állandó poénkodások közepette emelkednek, a szereplők pedig már szinte arcátlanul lazák. Bo Svenson, a szedett-vedett csapat, részben „leszarom” habitusú, részben viszont nagyon is patrióta vezetőjének szerepében annyira cool, hogy kezdetben le se veszi a napszemüvegét, Fred Williamsonnak meg napszemüveg se kell, hogy cool legyen. Neki elég egy soha el nem fogyó szivar, miközben minden fedezék nélkül, félkézzel szórja az ólmot az ellenre, és zavartalanul hányja a halálfelesleges kommandós bukfenceket a robbanó bombák közepette. Látszik a vigyorán, hogy imád nácikat lyuggatni. Mi pedig imádjuk nézni őt közben. Az egykori maffiatag, mellesleg arrogáns, kötözködő és cinkos vigyorú szemétláda, Tony (Peter Hooten játssza, egészen kiválóan), a harsány, enyves kezű Nick, és a beszari műszerész, Berle, nagyszerűen egészítik ki a nyilvánvalóan kicsit sem eredeti, viszont pokolian szórakoztató csapatot (sőt, még maga Castellari mester is feltűnik egy náci tiszt szerepében).  Az sem mellékes, hogy ezek a karakterek, ha arra kerül a sor, úgy képesek meghalni a jó ügy érdekében, hogy semmit sem veszítenek rohadék image-ükből, és nem rángatják le a filmet egy nyálban fürdő amerikai megváltástörténet megalázó szintjére. Az Inglorious Bastards még megkérdőjelezhető pillanataiban is a ’70-es évek egyik legtökösebb exploitation filmje. Szórakoztató, akár egy haldokló náci.