A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.

A Mangattack a korábbi kiadványaival főleg a fiatalabb közönséget célozta meg, az idehaza tavaly tavasszal debütált Rémmetróval próbálták meg a kört egy kicsit kijjeb tolni, és egy, ha nem is komolyabb, de egy némileg magasabb korhatárbesorolással rendelkező mangával is megjelenni a piacon. A kiadó többi mangájához hasonlóan, a Rémmetró is a Tokyopop égisze alatt jelent meg eredetileg Amerikában (azóta tudomásom szerint már Japánban is), alkotói japánok, terjedelme pedig 3 kötet, amiből kettő már kapható idehaza is, sőt, ha jól tudom már a harmadik is érkezik.



A tokiói metró, amely egyébként a világ legforgalmasabb közlekedési hálózata, a mi világunk és a holtak birodalma közötti határmezsgye is egyben. Az erőszakos halált halt emberek nyughatatlan szellemei járják be ezt a földalatti világot, további emberi lelkekre vadászva.

A Rémmetro rémegyszerű rémtörténetek gyűjteménye, amelyek között mindössze két kapcsolódási pont van: a metró, és egy Szeija nevű lányos arcú fiatal srác, aki mintegy lélek-kallerként felügyeli, hogy tényleg csak azok kerüljenek át a szellemvilágba, akiknek ez elrendeltetett. A kötetekre ez az epizódikus történetvezetés jellemző, a fejezetek egy-egy állomáshoz kapcsolódnak, és minden ilyen kis horrortörténet során mindig más és más elkárhozott lélek (a skála széles: a féltékenységében gyilkoló színésznőtől, az újra és újra a szerelvény elé ugró férfin át egészen a vérszomjas szamuráj szelleméig) és azok áldozatainak történetét ismerhetjük meg. A kötetek utolsó fejezete viszont már Szeija-nak lett szentelve, amiből pedig megismerhetjük a fiú tragikus gyermek- és kamaszkorát, valamint, hogy hogyan is szerezte ezt a sok izgalmat igen, ám túl sok perspektívát már nem nagyon ígérő állást.



A horror a képregényben nehezen működik, mivel a feszültség és a hangulat kevésbé jön át a statikus rajzokból. Míg könyvet olvasva nagyrészt a saját elménk, filmet nézve pedig a rendezői koncepció részeként a zene, fények, hangok és mozgó effektek teremtik meg bennünk a félelemérzetet, addig a képregényben tulajdonképpen mindössze egy félkész látványt kapunk, és a borzongás keltéséhez szükséges egyéb hozzávalók hiánya miatt, az izgalom többnyire a történet fordulataira van bízva. (Persze a horror nem attól jó, hogy magunk alá piszkítunk tőle, de mindenesetre nem ez a legideálisabb médium rá.)

A Rémmetróval is valahol ott van a baj, hogy maga a metró valóban félelmetes és titokzatos atmoszférája nem érzékelhető igazán rajzolva. A szellemek, kísértetek és a véres húscafatok ábrázolása nagyon „szép” és fekete-fehérben is igen ijesztőnek hatnak, de az ember mégsem érzékeli azt a környezetet, ami igazán hátborzongatóvá tenné ezeket a lényeket és magát a sztorit. Ez persze nem konkrétan a Rémmetró hibája. Ami viszont felróható neki, hogy az antológia jellege miatt csak rövid, összecsapott rémmeséket kapunk, ezért nincs igazán időnk beleélni magunkat, a szereplők elnagyoltak, a történet léptéke sietős, nincs eleje és vége. Sokkal jobb lett volna kötetenként egy, de legalább két nagyobb történet, jobban kibontva, és kevésbé felületesen megírva. Szeija története nyilvánvalóan egy nagy egésszé köti össze majd a különálló epizódokat, de félő, hogy ez már nagy meglepetéseket nem fog tudni okozni a lezáró kötetben sem. 



A mangában a mozgalmas történetek miatt viszonylag kevés szöveg van, ami nem feltétlenül baj (a fejfájósan bonyolult nagyívű fantasy lánymangák után meg pláne nem), de így viszont igencsak könnyen és gyorsan kivégezhetőek a kötetek. (Átlag két nagyvécézés/per kötet vagy egyetlen kiadós hasmenés.) A szereplők gondolatai és mondatai persze emiatt igencsak egyszerűek és olykor elég valószerűtlenek. (Régóta gyakorló káromkodóként nekem a „Szarság” például elég furcsán hat, nem is hallani gyakran.)

A még nem igazán ismert Josiken rajzai átlagos mangarajzok, legalábbis ami az embereket és a háttereket illeti, a szellemek, rothadó hullák, levágott fejű- és egyéb szeparált testrészű emberek viszont kimondottan jól néznek ki.



Az első kötet végén egy utószó keretein belül némi infót olvashatunk a szerzőkről, valamint Szeija karakteréről, és mintegy 30 oldalon a Káosz kapui manga előzetesét is elolvashatjuk, mely kissé szokatlan ugyan, hiszen a véres horrormanga és a gótikus lolita fantasy közönsége valószínűleg csak vékonyan fedi egymást, de mivel az eredeti kiadásban is így van, ezért érthető, hogy itt sem maradt ki. A második kötet extráiként Josiken rajzoló „Négypaneles színház” nevű rövid képregényszerű baromságait kapjuk, amivel egyébként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a rajzoló nőnemű. Ezek az infantilis hülyeségek elmennek egy könnyed sónen/sodzsó manga végén, de egy horror esetében azért elég gáz. Van még itt továbbá egy összefoglaló az eddig látott lelkekről, valamint a Rémmetró japán szerkesztőjétől pár mondat, amiben kifejti nagyszabású álmait a Rémmetró mangával kapcsolatban.

Ahogy már említettem, a Rémmetró történetei olyanok, mint a modern J-horror filmek. Ha láttál 2-t, akkor már mindet láttad, és már túl nagy meglepetésre nem igazán számíthasz. Ugyanakkor ponyvahorrornak, könnyed olvasmánynak több, mint ideális, így mindenképpen ajánlani is tudom. De remélhetőleg a harmadik kötet majd ad valami pluszt is hozzá.

Rémmetró #1-2

Írta: Tokió Kalen
Rajzolta: Josiken

Típus: shounen/seinen
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: ~150 oldal/kötet
Fordító: Sárközi Bence, Pap Zoltán
Ár: 1990 Ft/kötet