A nyitányban még a jól ismert, morcos és vídia adamantium keménységű Rozsomákot látjuk, amint a kanadai hegységben puszta kézzel – illetve: karommal – iktat ki egy veszett medvét, majd meglátogatja azt a vadászt is, aki anno megmérgezte az állatot. A folytatásban viszont egy addig még ismeretlen oldaláról mutatkozik be mindenki kedvenc X-Men karaktere: kiderül, hogy Wolverine szerelmes, akár egy kiskamasz, mégpedig egy japán hölgybe, bizonyos Jasida Marikóba. Mivel a nő már hetek óta nem ad magáról életjelet, Logan Japánba repül, ahol is kénytelen szembesülni vele, hogy Marikót apja – egy régi tartozás ellentételezéseképpen – hozzáadta egy különösen visszataszító arcberendezéssel bíró üzletemberhez. Bár Rozsomák örömmel özveggyé tenné szerelmét, Marikót köti a kötelességtudat és a becsület, ezért arra kéri a férfit, hogy felejtse el őt örökre. És hogy a gádzsó gaidzsin megaláztatása teljesen legyen, a lány apja, Singen – mellesleg az egyik leghatalmasabb klán feje – saját kezűleg győzi le egy közelharcban.
Chris Claremont története tulajdonképpen egyszerű mint a kavics. Hősünk belecsöppen a klánok közti hatalmi játszmákba, megismerkedik egy titokzatos nővel, a hozzá hasonlóan harcias Jukióval, majd időről időre rájuk támad a „Kéz harcosai”-nak becézett nindzsa alakulat, hogy a fináléban természetesen ismét összefussanak Singen oyabunnal. Rozsomák emellett komoly érzelmi krízisen megy át, először elkeseredett, aztán zavarodott, majd nagyon részeg, végül persze rátalál önmagára, vagyis az egyensúlyra vadállati és emberi oldala között.
Tárgyalt képregény azonban akkor is kellemes olvasmány, ha az X-Men mitológia és Rozsomák fejlődéstörténete különösebben nem izgat bennünket. Mindez Claremont könnyen követhető sztorija mellett Frank Millernek köszönhető, aki ekkoriban már volt valaki, de még nem hitte el magáról, hogy mindenhez ért. Kompozíciói itt még nem az öncélú stílusbravúrkodásról szólnak, hanem a cselekmény minél fluidabb elmeséléséről. A harcjelenetek – van belőlük néhány – dinamikusak és átláthatóak, a főhős aktuális érzelmi állapotát pedig az arcára kiülő árnyékok kreatív használatával érzékelteti – kiválóan. A színek talán kissé élénkebbek a kelleténél, a sztori hangulatához borongósabb tónusok illettek volna – erősen valószínűsíthető persze, hogy ez nem Milleren múlott.
Összességében az Adósság és becsület egy nagyon kompakt kis minisztori, amit a hazai megjelenés óta eltelt másfél évben* a Rozsomák szimpatizánsok és X-Men rajongók nyílván már bezsákoltak; aki még nem, az viszont jobban teszi, ha nem a ronda és félrevezető borító alapján ítéli meg a kiadványt.
[bevezető + képek: Hamlet; a többi: Beyonder]
* ezúton szeretnénk meakulpázni a lassú reakcióidő miatt, úgy az olvasók, mint a kiadó előtt akitől a recenziós példányt kaptuk.
Utolsó kommentek