Egy 14 ezer éves átlagember: Jerome Bixby aprópénzből készült szoba-sci-fije egy felfoghatatlanul epikus történetet zsúfol be egyetlen lakásba – úgy, hogy szemünk-szánk eláll tőle.



Pofátlan túlzásokba esve sem mondhatnánk, hogy el vagyunk kényeztetve a jó sci-fikkel az utóbbi években. Hollywoodból dőlnek a földmegállítós, napindítós és óriásrobotos baromságok, amiknek alkotói rendre megfeledkeznek a science fiction kifejezés első szaváról – vagy (és talán még ez a jobbik eset, hisz legalább nem áltatják magukat és a nézőket) egyáltalán nem is érdekli őket. Mint oly sokszor, a megváltás ezúttal is a semmiből, figyelmeztetés nélkül érkezett. 2007-ben filmes fórumok és blogok ezrei kezdték hírét kelteni Az őslakó (The Man from Earth) című, centekből forgatott, és szinte fű alatt forgalmazott filmnek, és amikor a rendező, Richard Schenkman megköszönte a letöltőknek, hogy művét ismertté tették, és így a DVD eladásokat is megdobták (egy kis gondolkodnivaló a letöltőkre fröcsögőknek), a hír csak még inkább szárnyra kapott. Szögezzük is le rögtön, nem véletlenül: Az őslakó az utóbbi évek talán legjobb sci-fije, és noha vannak, akik vitatják ezt a műfaji besorolást, azokat innen csókoltatom, és üzenem nekik, hogy egy sci-fiben nem feltétlenül kell lennie űrhajóknak, földönkívülieknek vagy időutazásnak. Elég, ha fiktív eseményeket félig-meddig tudományos szemszögből támaszt alá – és Az őslakó pontosan ezt teszi, méghozzá páratlanul izgalmasan, pedig az egész filmben csak okostojások dumálnak egy szobában.



John Oldman történelemprofesszor 10 évnyi tanítás után otthagyni készül az egyetemet, ám búcsúbuliján kollégái és barátai magyarázatot követelnek a hirtelen jött távozási kényszerre. Oldman vonakodik, de végül megosztja velük titkát, vagyis, hogy immár 14 ezer éve jár a Földön, és mivel nem öregszik, 10 évente odébb kell állnia, mielőtt környezete gyanút fog. A kollégák először viccnek hiszik Oldman állítását, majd átverésnek, végül őrületnek, de a játék kedvéért belemelegednek a beszélgetésbe, és hamarosan ráébrednek, hogy nem tudnak megcáfolni semmit, amit mond.

Jerome Bixby neve ismerősen csenghet a sci-fi szerelmesei számára. Több legendás Homályzóna (pl. It’s a Good Life) és Star Trek epizódot  írt (pl. Mirror, Mirror, vagy a Requiem for Methusela, amiben az Enterprise legénysége egy több mint háromezer éves emberrel találkozik), utolsó forgatókönyvét, Az őslakót, pedig nem sokkal halála előtt, 1998-ban fejezte be. Csaknem 10 év kellett, hogy végre film készüljön belőle, miután Bixby fia sorra utasította vissza az olyan rendezőket, akik a professzorok intellektuális diskurzusát trükökbe fojtott flashbackekkel hígították volna fel. A választás végül azért esett Schenkmanre, mert ő hű kívánt maradni az alapanyaghoz, és esze ágában sem volt kivinni a cselekményt a címszereplő lakásából és idejéből. Ez a döntés helyesnek bizonyult: Az őslakó így igazán élvezetes és hatásos, a maga bensőséges, emberközeli hangulatával, többezer évre visszatekintő kalandbetétek nélkül, olyan közel húzva a nézőt a szkeptikus professzorok álláspontjához, amennyire csak lehetséges.



A film elsősorban a forgatókönyvnek köszönhetően működik. Egy saját történetét és magát a (szubjektív szemszögből nézett) történelmet mesélő 14 ezer éves ember sztorija rengeteg buktatót rejt magában, olyannyira, hogy a néző szinte már várja, hol fog Bixby hibázni, hol esik túlzásokba, hol esik szét az egész a kezei között – de hiába vár. A film dramaturgiáját tanítani kellene: a beszélgetés végig valószerű, földhözragadt marad, és ahogy Oldman spontán magyarázatait újabb és újabb kérdések követik, egyik témából következetesen nő ki a másik, miközben lassan elpárolog a nézőből minden kétely, aggodalom és gyanakvás. Bixby sorra veszi azokat a problémákat, amik alááshatják története hitelességét, és mesterien, jól átgondolt, tudományos alapossággal védi ki őket. Hogyan tekint egy ilyen ember életének kezdetére? Hogyan látja a világot, az emberiséget, a fejlődést és a tudományt? Hogyan tekint az időre? Milyen célja van, már ha van egyáltalán van bármi konkrét? És aki ennyit élt, az hisz-e Istenben, vagy bármiféle felsőbb erőben?



A válaszok épp egyszerűségük okán lenyűgözők, minthogy nem esnek a hiperintelligens, mindentudó halhatatlan koncepciójának hívogató csapdájába: 14 ezer évnyi emlékezet, öntudat, utazás és tanulás, és az eredmény egy átlagember, aki ugyanúgy éli az éltét, mint bárki más, és aki a tudomány fejlődése mentén visszafelé definiálja saját magát és egykori környezetét. Nesze neked, emberiség örök álma: élhetsz, ameddig akarsz, nem leszel sem jobb, sem szebb, sem okosabb, sem több, mint bárki más – legfeljebb csak öregebb. Egyetlen bökkenő van a sztori amúgy támadhatatlan logikájában: 14 ezer év alatt pusztán statisztikailag is százféle betegségben, balesetben kellett volna meghalnia ősemberünknek, de ha ezt figyelembe veszik az alkotók, akkor nincs film, hisz ez a paradoxon nem oldható fel. Így nem is tekinthetjük hibának, magunknak teszünk szívességet vele, ha egyszerűen elfogadjuk (és ha már statisztikai valószínűség: ha feltételezzük, hogy több, akár sok őslakó is kvázi halhatatlanná vált, akkor könnyebb lenyelni, hogy talán egy mind a mai napig életben maradt.)



Ehhez a sztorihoz nyilván egy színes szereplőgárda kellett, különböző világnézetű és hátterű emberekkel, akik mind más-más, egyéniségeiknek, képzettségüknek megfelelő szempontok szerint reagálnak Oldman sztorijára. Van itt aggódó pszichológus, kíváncsi biológus, szkeptikus, de nyílt antropológus, bigott katolikus, dühös archeológus és egy hősünkbe szerelmes történész (és senki ne aggódjon, a vékony, de hatásos, a filmet egésszé tevő szerelmi szál nagyon szépen, visszafogottan simul bele az összképbe). Vagyis a film dinamikáját és erejét nem is annyira Oldman története adja, nem annak elmesélése, hogy merre járt, mit csinált, és hogyan maradt életben 14 ezer éven át, hanem az, hogy kollégái folyton megkérdőjelezik őt, támadják állításait, és próbálják hibán, hazugságon, pontatlanságon érni. Az elmék összecsapása persze komoly érzelmi kitörésekkel is jár, és a legnagyobbra mikor máskor is kerülne sor, mint amikor a beszélgetés a vallás területére téved (itt pedig figyelmeztetném a nem kifejezetten nyitott gondolkodású keresztényeket, hogy ez talán nem az ő filmjük). Oldman mesél Buddháról és Jézusról és ez az egyetlen pont, ahol Bixby nagyon ingoványos talajra téved – na nem a Biblia megkérdőjelezése (sőt, felrúgása) miatt, hanem mert az addig maximálisan hihető történet egy percre elkanyarodni látszik a túlzás, a túl sokat akarás irányába. De az író ezt a szituációt is fantasztikus érzékkel kezeli, egyenesen lehengerlő, ahogy a keresztény mitológiáról bátran és egykedvűen lehámozza a vallási áhítatot és hordalékot, és megmutat mögötte egy sokkal egyszerűbb történetet, ami egyben az emberi természet pár nem feltétlenül fényes oldalára is rámutat.



A színészek játék kifogástalan (az egyetlen kivétel talán William Katt, ő néha túllő a célon), különösen David Lee Smith-t jó nézni, aki szépen, visszafogottan, mindenféle túlzástól mentesen, bölcsességgel a szemében és a hangjában hozza a címszereplő figuráját. De mindenki másnak is akadnak nagy pillanatai, nehéz lesz például elfelejteni Ellen Crawford könyörgő szemeit, amikkel a végén kétségbeesetten, hitét siratva, világából kiforgatva néz Johnra, mint valami megváltóra, remélve, hogy pár szóval semmissé teszi mindazt, amit korábban Jézusról mondott. Rendezésileg szintén rendben van a film, bár ezen a téren már nem nyújt semmi kiemelkedőt. Schenkman próbál néha játszadozni a beállításokkal és a megvilágításokkal (a kandalló melletti beszélgetés a sötétben, Beethoven hetedik szimfóniájának második tételével a háttérben kétségkívül csodálatos), és ugyan nem rossz, amit csinál, de messze van attól, hogy önerőből dinamizmust és erőt vigyen a szobában játszódó jelenetekbe – azok mindvégig a forgatókönyvnek köszönhetően működnek. Más kérdés, hogy Az őslakó egyébként sem az a film, ahol virtuóz kameratrükkökre és vágási megoldásokra volt szükség, összességében jól van ez így, a maga kis puritán módján, mindenféle mesterkéltség nélkül. A befejezés pedig, noha kissé hollywoodibb, mint az a film egészétől elvárható lett volna, és teljesen eloszlat minden kételyt azzal kapcsolatban, hogy a főszereplő igazat mond, vagy sem, felteszi a pontot az i-re – mert ide igenis kellett a teljes lezárás, a bizonyosság, anélkül elveszett volna az azt megelőző másfél óra súlya. De nem veszett – így mindannyiunk örömére született egy maradandó értéket képviselő, rendkívül intelligens szoba-sci-fi, amiről még sokáig fognak beszélni a műfaj rajongói.

The Man from Earth – amerikai, 2007. Rendezte: Richard Schenkman, Írta: Jerome Bixby, Szereplők: David Lee Smith, Tony Todd, John Billingsley, Ellen Crawford, William Katt, Annika Peterson, Alexis Thorpe, Richard Riehle