Amikor először belebotlottam ebbe a négy részes minibe, a TV sorozatokat idéző, hatásvadász címe azonnal felkeltette az érdeklődésemet, majd amikor belepillantottam, elégedetten csettintettem a (no jó, nem teljesen) egyedi, fotorealisztikus stílus láttán. Csak ezután kezdett gyanúsan ismerősnek tűnni a női főszereplő, és villámcsapásként ért a felismerés: Rosario Dawson, mint Sophia Ortiz rendőrtiszt versus a Manhattanben nyüzsgő természetfeletti lények hada, olyan segítőtársakkal, mint egy lángoló szárnyú angyal, egy hegesztőálarcos, machetével felszerelt zombi (pontosabban, a politikai korrektség jegyében, ahogy ő maga is megjegyzi, élőhalott amerikai), egy démont a hasában hordó prosti (á la Total Recall), egy a képességeit bűnözők elfogásába állító medúza vagy akár az asztrálisan projektáló rendőrfőnök. Ez már majdnem a Bruce Campbell vs. Army of Darkness szintig lengette ki nálam a Geek-o-Meter-t, arről nem is beszélve, hogy két pofára zabálom a Dresden akták-féle műremekeket (a zsáner olyan mélypontjairól, mint az Odaát alias Supernatural, Bűbájos boszorkák és Buffy, most inkább szándékosan hallgatok, mert nem akarok belegázolni a rajongótáboraik lelkivilágába).

Az Image kiadóról egyébként is nagyon jó véleménnyel voltam, hiszen olyan remek címeket köszönhetünk nekik, mint a The Walking Dead, a Casanova, a Girls, a Fell vagy a Spawn (hogy egy mainstreamebb nevet is említsek), szóval nem igazán lepett meg, hogy ők vágtak bele Rosario Dawson (akiről egyébként minden valamit magára adó geeknek a Clerks 2 musical betétje ugrik be elsőre... vagy az Alexander ágyjelenete) sorozatába, aki nemcsak főszereplője a képregénynek, hanem kvázi társszerzője is, hiszen a képregényszakmában veterán író David Atchinson az ő személyiségéről mintázta Sophia-t. Ugyan az alapvetően nem túl eredeti koncepció Atchinson-tól és az illusztrátortól, Tony Shasteen-től ered, de kollégájuk és egyben Dawson nagybátyjának, Gustavo Vasquez-nek a javaslatára bevonták a vonzó és tehetséges színésznőt a projektbe, remélve, hogy ez megfelelő ismertséget ad a sorozat beindításához. A stratégia bevált, a különböző amerikai Comic Con-okon megjelenő stáb sikeresen felfuttatta az első számot és a népszerűségen felbuzdulva már hosszú képregény- és filmsorozatot, sub-plot-okat, movie blockbustert tervezgettek. Habár a Dimension Films megvette a megfilmesítés jogait, a sorozat végül nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és sajnos nem véletlenül.

Az alapötlet ugye már eleve nem egetrengető, klasszikus példa erre a Hellboy-univerzum paranormális ügyekkel foglalkozó titkos kormányszerve, a B.P.R.D. vagy a Men in Black mozifilm (hopp, meglepetés, ugyancsak képregény alapján készült), ami megmentené a kliséktől hemzsegő fő szálat, az a pár jól elhelyezett meglepő ötlet és a szervezet mögé kerekített fiktív történelmi-okkult háttér. A füzetek utolsó szekciójában részletekben adagolt, 1964-es keltezésű, a Természetfeletti Bűnügyek Osztályán szolgálatot teljesítő tisztek kézikönyve gyakorlati ismertető a Manhattan közepén terpeszkedő Otherground-ról, mely tulajdonképpen egy hasadék a két világ között, ahol megyengült a valóság szövete és ezért mindenféle szörnyek, démonok és mitológiai lények szivárognak át a mi szürke rögvalóságunkba. Ugyan gyengém az urban fantasy (mindenkinek melegen ajánlom olvasásra az Amerikai isteneket Neil Gaiman-től), de azért ismerjük el, hogy van valami tetszetős abban, hogy az amerikai őslakosok bosszúból adták el olyan nevetséges áron Manhattan szigetét Peter Minuit-nek, mert számítottak arra, hogy a hasadékon átslisszolt lények majd helyettük is megfizettetik a fehér telepesekkel a tetteik árát. A zöldfülűeknek készült és hangulatosan prezentált kézikönyvben kapunk egy áltudományos magyarázatot a mágia működésére, Hermész Triszmegisztosszal, Aleister Crowleyval és az angol ábécé 23 elfeledett betűjével nyakon öntve, rövid összefoglalót az Ügyosztály történetéről és az Otherground lakóinak osztályozásáról, részletes használati utasítást az ügynökök Túlnanról származó különleges fémből készült jelvényéről, a természetfeletti igazságszolgáltatás törvényi szabályozásának vonatkozó passzusait, melyet még Roosevelt elnök hagyott jóvá, a kötelékbe való belépéskor elmondott eskü teljes szövegét, valamint konkrét varázslatokat és stratégiai alkalmazásuk leírását.

A lefektetett és átgondolt háttér biztos alapot kellett volna adjon a történetmesélésnek, azonban a minisorozat mégis minden eresztékében recseg-ropog, de vajon miért is? Elsőként a már említett nem túl eredeti felütés miatt: Sophia tanúja lesz egy természetfeletti lény támadásának, aki áldozatai lelkét szippantja magába, de őt magát életben hagyja. Zavaros jelentése miatt felfüggesztik, majd beveszik egy titkos műveleti csoportba, ahol kiderül, apja is szolgálatot teljesített és ugyanaz a Lélekfaló végzett vele, aki rá is szemet vetett. A zöldfülű főhőst azonnal ráállítják a legkeményebb és eddig felderítetlen ügyre úgy, hogy gyakorlatilag semmi támpontja nincs, majd természetesen az is kiderül, hogy egy azték (!) prófécia kiválasztottja, tehát ő az egyetlen, aki legyőzheti a háttérből kavaró és benne megtestesülni vágyó Fekete Istennőt. Másodsorban a végső összecsapás egy teljesen súlytalan és anti-klimaktikus jelenetsor, ráadásul a történetvezetés odáig is kissé suta és kusza, mert olyan, mintha oldalak maradtak volna ki egy-egy jelenet között, úgy ugrál a történet ide-oda az egyik meglepően jó ötlettől a másikig. A medúza kővé dermesztő pillantása a gyanúsítottak begyűjtéséhez, a szellemmetró, mint leggyorsabb közlekedési eszköz A pontból B pontba, a jelvénnyel megidézett zombi (oppardon, élőhalott amerikai) erősítés ("Felteszem az a gyanúsított, Cain nyomozóval a szájában?"), a helyszínelők által használt kifinomult orrú kutyafiúk ("Ha egyszer megszokta a szagukat, nem is olyan rossz srácok."), a nyomozók jelvényei által rögzített emlékeket visszajátszó irattár, vagy az Alan Moore Top Ten-jére emlékeztető mennyiségű furcsa lénnyel benépesített rendőrőrs, mind-mind olyan potenciált rejt magában, hogy rossz belegondolni mennyi ziccert hagytak ki az alkotók.

A lehetőség adott volt, a végeredmény mégis sok kívánnivalót hagy maga után, de ezt Atchison is sejthette, mert a füzetek utolsó darabja csak sok hónapos csúszással érkezett meg és a film projektjét sem véletlenül tolták el 2010-re. Összességében kellemes felfedeznivaló az Occult Crimes Taskforce, és ezt leginkább a túlélő kézikönyv része mondatja velem, de a rajzok minőségére sem lehet panasz, hiszen Shasteen már számtalan borítót készített mind a Marvel, mind a DC, valamint más kisebb kiadók számára is, a szerepjátékokhoz szánt belső illusztrációi pedig bizonyára sokat segítettek abban, hogy a különféle szörnyetegek terén is megfelelő tapasztalatra tegyen szert. Arra tudok csak gondolni, hogy valóban hosszú kifutást terveztek a sorozatnak, azonban így végzetes döntés volt, hogy megpróbálják négy részbe sűríteni a cselekményt. Egyszer mindenképp érdemes belepillantani, gyógyírként pedig a gyanúsan hasonló koncepciójú, ugyancsak Rosario Dawson főszereplésével készült, webisódokból álló Gemini Divison sorozatot tudom ajánlani... vagy az Alexander ágyjelenetét.

Occult Crimes Taskforce. Kiadás éve: 2006. Írta: David Atchinson és Rosario Dawson. Rajzolta: Tony Shasteen. Kiadó: Image Comics