A januárra meghirdetett nindzsahónap (eddigi termés: 1, 2, 3) szerencsére nem csak a Geekz-stáb tagjaiból kezdi feszínre hozni az ifjúkori (film)élményeket, de az olvasókból is. Az alábbiakban Gulandro vall könnyes szemmel a fekete ruhás harcosok iránti szerelméről egy magyar nindzsa-képregény kapcsán. (Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)

Mikor olvastam a hírt az oldalon a ninjanuárral kapcsolatos tervekről, nagyon megörültem. Elragadtatásom, ha lehet, fokozódott, ahogyan a 80-as évek klasszikusai kapcsán olvashattam a kedvenc orgyilkosaim magyar eredetéről. Eszembe ötlött azonban egy, a szobám rejtekén lapuló nyomtatott médium, ami engem a megszállottság ezen irányába sodort egykor. Egy kétrészes képregény, a Nindzsák harca.

Nehéz bizonyos idő távlatából és szükséges dokumentumok híján feltérképezni egy ilyen dolog múltját, de amennyire lehetséges, tudósokból, teológusokból és könnyűdrog fogyasztókból álló kutatócsoportunkkal megkísérljük a lehetetlent. Valamikor 1988-ban dr. Serényi János munkája nyomán Sárközy Endre rajzolta meg ezt a képregényt az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat számára. Az akkor 58 ft-ért kiadott magazin tökéletesen alkalmas volt egy olvasni nem tudó gyermek számára is, hogy menthetetlenül és végérvényesen beleszeressen a nindzsák világába. Így a később népszerűvé vált kulturális abominációkat, mint a Tini Nindzsa Teknőcök vagy a Szamuráj Pizzacicák, már gondolkodás nélkül fogadta el reális és valós történelmi anyagokként, hogy aztán behívják az anyját az óvodába, mert a gyerek meg van győződve arról, hogy Amerika csatornáiban olasz reneszánsz festőkről elnevezett mutálódott hüllők viszik tovább a feudális japán orgyilkosainak hagyományait. Megjegyzem, ennek ellenkezője máig sem bizonyított.



A Nindzsák harca rögtön az első néhány kép után azzal a bizonyossággal hergel minket, hogy az egészet színes filctollakkal készítették. Tették ezt olyan remekül és stílusosan, hogy olyasvalaki, aki gyermekkorában rengeteg mesterművet álmodott ezzel az eszközzel a lakótelepi lakás csupasz falaira, feltétlen csodálattal kell adózzon a festménynek tetsző oldalak láttán. Különösen, hogy a kiadvány szakít a nyugati képregények kötöttségeivel és nem átall különböző képeket egyben ábrázolni, alig hagyva helyet a történetet jelentő narrációnak, ezzel is tovább erősítve egzotikus voltát. Vizualitás terén szerintem etalon azóta is, és nemcsak az mondatja velem ezt, hogy sehol máshol nem rajzolták még meg ilyen szépen a nindzsaeszközöket. Helyenként például az egy oldalra jutó hajítócsillagok száma eléri a kilencet.

Az epikus történet főszereplője a fiatal Jomigucsi, aki Iga tartomány egy rejtett nindzsafalujában nevelkedett, és eredményei okán mesterei egy titkos feladattal bízzák meg: az ellenség soraiba férkőzve kell lelepleznie az árulót, aki az elmúlt időkben több küldetését is tönkretette Jomigucsi klánjának. Rögtön az első néhány oldalon szembesülünk azzal, hogy egy ilyen horderejű feladatnál az igazi nindzsák semmit nem bíztak a véletlenre és bárkit megöltek, ha az a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztethette a tervük sikerét. Szeretem a működő emberi közösségeket. Így az első kötetben Jomigucsi szemszögéből bejárhatjuk a távoli Japán világát, kileshetjük, amint a szamurájok becsületbeli ügyeiket intézik egymás között, vagy ahogy a fiú álmaiból megismerjük egy összetett nindzsatámadás taktikáját.

Az ellenséges falvakat elérve hamar befogadják az ifjút, és így remek rálátásunk lehet az ifjú orgyilkosok kiképzéséről erőnlét és lopakodás terén. Mondanom sem kell, vidéki tartózkodásaim során rengetegszer próbálkoztam ezen módszerekkel, de a víz alatti nádlégzéssel mindig gondjaim akadtak. Anélkül, hogy a csavaros történetet elspoilerezném, csak vázlatosan jelzem, hogy a főhős, miután teljes értékű nindzsa lett, és felfedte az áruló kilétét, megismerkedik a gyógyítás keleti módszereivel, és egy rejtett nindzsaklán tagja lesz, hogy a második kötetben majd a bírkózás alapjait tanulja meg, míg végül egy régmúltban gyökerező titok feltárása után egy nindzsacsapat élére álljon maga is. Míg az első kötet a Kémhajsza alcímmel, addig a második A bosszú titulussal futott, hogy aztán a történet elapadása egy életre megtörje gyermeki lelkünket. A második és utolsó kötet után ugyanis (amit 1990-ben adtak ki és már 76 forintba került) nem jelent meg több Nindzsák harca. Pedig a harmadik kötet előzetese még mindig itt hergel minket a vásárlásra, a kiadvány hagyományaihoz híven kérdések formájában:

- Mire képesek a nindzsák a bennszülött harcosok elleni küzdelemben?
- Milyen eséllyel küzdhet egy nindzsa vadállatok ellen?
- Miből készült a bennszülöttek félelmetes tűzfegyvere?
- Meddig képes az ember a kínzásoknak ellenállni?
- Mit ér a becsület, a tisztesség halálos veszély esetén?
A kérdésekre válaszol a NINDZSÁK HARCA c. képregénysorozat III. része, amelynek címe: HARC A DZSUNGELBEN.

Bár sok cián lefolyt azóta a Tiszán, de ennél a képregénynél teljesebb és autentikusabb bemutatása a feudális japán orgyilkosoknak szerintem nem született nyomtatásban. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ha ezen felbuzdulva a 80-as évek végén elutaztam volna Japánba, és nem ilyen világot találok ott, bizony csalódottnak éreztem volna magamat. Így számomra megmaradt az az elméleti lehetőség, hogy odaát mind a mai napig Jomigucsi leszármazottjai orgyilkolják egymást, békés egyetértésben és modern eszközök nélkül. Hiszen ennek ellenkezője sem bizonyított a mai napig.