Ki képes még nyomon követni a DC Univerzum történelmében ilyen-olyan krízisek nyomán eszközölt változtatásokat? A Crisis on Infinite Earths még szükséges tisztogatás volt, de aztán az 1994-es Zero Hour és az 2005-ös Infinite Crisis is rúgott egyet a kontinuitásba, és már a fene se tudja, mely sztorik számítanak hivatalosnak, és melyek nem. A Birthrightról, Superman eredettörténetének második verziójáról viszont pontosan tudjuk, hogy nem: két évvel megjelenése után kihajította a kontinuitásból az Infinite Crisis (az új eredetsztori idén érkezik majd Geoff Johnstól), ami persze magával hozza a kérdést, hogy mi értelme volt az egésznek. Leváltották John Byrne remekül sikerült The Man of Steeljét, csak azért, hogy pár hónap múlva azzal együtt vesszen bele a nemhivatalos DC-képregények tömegébe. És igazából kár érte. Mark Waidnek ugyan messze nem ez a legjobb munkája, de a 12 részes mini így is élvezetes olvasmány.



Supermanről eredettörténetet írni persze trükkös dolog – mert hát ki nem ismerné? Megkockáztatom, még azok is tudják származásának részleteit, akik életükben nem vettek kézbe egyetlen képregényt sem. Számtalanszor mesélték már el a legkülönfélébb médiumokban, így nehéz dolga van annak, aki a mítoszhoz valami újat akar hozzátenni, vagy akár csak úgy akarja újramesélni, hogy ne fulladjon unalomba. Waid kisebb hibákkal ugyan, de sikerrel jár. A történet természetesen a Kripton pusztulásával kezdődik, de aztán átugorva a smallville-i éveket, rögtön a 25 éves Clark Kentet látjuk, ahogy a fekete kontinensen keres egy afrikai vezetőt – és önmagát. Waid igyekszik kézzel fogható, tragikus motivációt adni főhősének ahhoz, hogy Supermanné váljon, ahelyett, hogy követné az egyszerű, „tennem kell valamit ezzel az erővel” magyarázatot.



A Birthright ezt követően szépen sorra vesz mindent, aminek kötelezően benne kell lennie egy Superman első évéről szóló képregényben. A kriptonitot, a szülőket, Lois Lane-t, a Daily Planetet, Lex Luthort, és teszi ezt persze úgy, hogy hű a képregény hagyományaihoz, ugyanakkor modernizálja is a történetet. Összehegeszt elemeket a Smallville című, immár 7 éve futó tévésorozatból, Byrne The Man of Steel minijéből, és még tucatnyi másik helyről, beleöltözteti az egészet egy XXI. századi köntösbe modern anyukával, internettel és afrikai népirtással, és készen is van a világ első szuperhősének nagyszabású, mindent magába foglaló eredettörténete. Olvasás közben akaratlanul is az jutott eszembe, hogy Bryan Singer jobban járt volna, ha 2006-os Superman-filmjében ezt a sztorit veszi alapul. Nem csak azért, mert kicsit új, modernebb színben tünteti fel a poros főhőst, amennyiben útját határozottan kereső, öntudatos karakterként jelenik meg, és sokkal kevésbé jellemző rá az az irritáló kiscserkész-image, mint korábban bármikor. Hanem azért is, mert a Singer homoszexualitásából adódó, minden filmjében jelen lévő kirekesztettség érzet itt jóval hangsúlyosabban van jelen, mint a Superman visszatérben, ahol ráadásul sokszor még erőltetettnek is tűnt.



Ebben a modern világban ugyanis Metropolis nem fogadja rögtön tárt karokkal kék-piros színekbe öltözött megmentőjét. Amikor kiderül, hogy Superman nem erről a világról való, az emberekbe azonnal beköltözik a félelem és a bizalmatlanság, s valljuk be, ez egy teljességgel érthető reakció, ami annak idején sem John Byrne-nak, sem a ’78-as filmet rendezett Richard Donnernek nem jutott eszébe. A helyzetet persze Luthor azonnal igyekszik a maga javára fordítani, és egy gigantikus kriponi inváziót rögtönöz Metropolis kellős közepén, hogy még jobban Superman ellen fordítsa a népet. Maga Luthor pedig egyszerű, számító, megalomániás gonoszból kicsit árnyaltabb, némi tragikumot magában hordozó figurává vált. Akárcsak a Smallville-ben, Clark és ő barátokként kezdik kapcsolatukat, hogy aztán évekkel később akaratlanul is ellenségekké váljanak. Waid Superman identitáskeresését ügyes párhuzamba állítja Luthor földönkívüliekkel kapcsolatos megszállottságával, viszont ezt a remek ötletet csak félig-meddig sikerül méltón kivitelezni. A smallville-i gyerekkort megidéző flasbackek a képregény leggyengébb részei, a barátság megszakadása, Luthor veszélyessé váló mániája túl elnagyoltan és felszínesen ábrázolt, ezzel pedig az egész mini központi konfliktusának hitelessége és drámai súlya csökken.



Az eredettörténetbe csöpögtetett új elemek létjogosultsága is váltakozó. A hős mellkasán feszülő S betű például egy egyszerű, de remek ötletnek köszönhetően egészen új jelentést kap, és minden korábbinál erőteljesebb és többértelmű szimbólumként maga is hozzájárul a karakter útkereséséhez és önmagára találásához. Ellenben az a képesség, amellyel látja az emberek auráját, életerejét (lelkét?), teljesen felesleges hordaléka a Superman mítosznak, és kifejezetten bosszantó is, hiszen Waid abszolút semmit nem kezd ezzel az ötlettel. Az elején megmutatja, hogy van, majd teljesen elfeledkezik róla. Tegyünk így mi is.



Ami a rajzokat illeti, Leinil Francis Yu különös választás volt Superman eredetének elmeséléséhez. Képei kétségkívül nem mindenkinek fognak tetszeni, hisz az Acélemberhez letisztult, hagyományos vonalvezetés illene, Yu pedig, önmagát kicsit sem hazudtolva meg, nyers, durva, szögletes, elnagyolt vonásokkal dolgozik. Ezek élvezetéhez szükséges a sajátos, újszerű megközelítési módok feltétel nélküli szeretete, és ha ez megvan, a Birhtright képi világa minden bizonnyal elkápráztatja az olvasót. Yu nagyszerű érzékkel használja a paneleket, az egész- és kétoldalas képeket kivétel nélkül az igazán nagy pillanatokra tartogatja, és nem esik az öncélú látványorientáltság csapdájába. Akciói dinamikusak, arcai pedig markánsak, Clark Kent és Superman sokszor mintha valóban két teljesen külön személyiség lenne. Viszont Yu mindettől függetlenül is sokat köszönhet Dave McCaignek, aki színpompás kompozícióival tompítja kicsit a durva vonások komor hatását, szép egyensúlyt találva a karakter hagyományos és modern képi megjelenítései közt.



A Birthright nem hibátlan, és kicsit hosszúra nyúlt, de élvezetes olvasmány. Biztos kézzel emeli át hősét a modern világba, és az utolsó két, gyönyörű, katartikus oldalon még azokat a bizonyos hibákat is hajlamosak vagyunk majdnem teljesen megbocsátani. De csak majdnem. Mert ugyan szép és jó, azért John Byrne szimpatikusan egyszerű eredettörténetét bizony nem sikerült felülmúlni. És bár sok szó esett a modernizálásról – ez a képregény ilyen szempontból is csak egy lépés, míg a The Man of Steel egy bazinagy ugrás volt.



Megjelenés: 2003-2004 (12 rész)
Történet: Mark Waid
Rajz: Leinil Francis Yu