Ha netán sugárban hányunk a romantikus komédia műfajától, akkor is muszáj elismernünk, hogy a Csak szex és más semmi a maga kategóriájában majdhogynem hibátlan film volt. Nem ez volt az első magyar vígjáték, ami 400 ezer feletti nézőszámot ért el, viszont talán a legelső, amely precízen betartotta a vonatkozó zsánerszabályokat. Goda Krisztina második filmje, a Szabadság, szerelem tulajdonképpen bérmunka volt, egy rossz koncepció következetesen rossz megvalósítása, a Kamélonnal azonban sikerült visszatérnie a nyerő recepthez. Ismert műfaj + mai környezet + szellemes dialógok + feszes szerkezet = keveset vállaló, de azt 90%-ban teljesítő, szórakoztató popcorn-mozi.



A választás ezúttal a „szélhámosfilm” szubzsánerére esett – „hivatalosan” talán nem létezik ez a kategória, de készült már annyi, hasonló tematikájú film, hogy akár létezhetne is –, ami abból a szempontból örvendetes, hogy végre nem vígjátékkal próbálkozik egy  magyar közönségfilmes. Persze, ahogy a Kontrollból, úgy a Kaméleonból sem hiányozhat a humor, de szerencsére a poénok (többnyire Csányi Sándor karaktere szállítja őket) nem tűnnek erőltetettnek, nem lógnak ki a sztoriból, és nem billentik át a filmet komédiába.

A történet ugyan nem igazán eredeti, de ügyesen berántja a nézőt már a legelején. A főhőst, Farkas Gábor megélhetési nőcsábászt, munka közben látjuk, ahogy kevésbé attraktív, öregecskedő, magányos, ámde tehetős szinglikkel ismerkedik meg, majd miután összebútorozik velük, ráveszi őket, hogy adjanak hozzáférést a bankszámláikhoz. A megfelelő pillanatban persze felbukkan egy az igazi nagyvad is, akiről hősünk és a néző is egyből tudja, hogy végül a méltónál is méltóbb ellenfél lesz belőle, akit inkább futni kéne hagyni – ezt javasolja Farkas sidekickje is –, de épp a látszólagos elérhetetlensége által lesz belőle vonzó préda.



Nincsenek óriási fordulatok a történetben, viszont üresjáratok se nagyon. Goda Krisztina és Divinyi Réka forgatókönyve mintaszerű, abban a tekintetben legalábbis, hogy pont úgy szövi a cselekményt, ahogy az a halivudi típusú szkriptekben megszokott. Mértani pontossággal érkeznek a plot pointok, minden jelenetnek megvan a dramaturgiai célja, és az „egy lépés előre, egy lépés hátra” elv (azaz, hogy mikor a főhős elérni látszik célját, történik valami, ami eltávolítja attól, de megoldja a szituációt, majd folytatódik ugyanez előről) is remekül működik. Egyedül a film lezárása nem sikerült: az utolsó csavar nem üt elég nagyot, mintha pont ekkora fogyott volna el az ihlet.

A szereplők közül muszáj Kulka Jánost kiemelni, aki a kiváló alakítása mellett a bátorságáért is dicsérendő, amiért elvállalta a homoszexuális orvos szerepét. Csányi vicces, Hámori Gabriella picit szürkébb, mint azt a figurájának jelleme sugallná, Nagy Ervin meg olyan meggyőzően adja a szélhámost, hogy végül – sajnos – nehéz eldönteni, végül is beleszeretett-e a nőbe vagy sem.



Messze nem hibátlan tehát a Kaméleon, ám ami igaz volt a Csak szex és más semmire, az áll rá is. Goda maximálisan bebizonyította, hogy igazi profi, aki a magyar közönségfilmesek közül talán a legcéltudatosabb és legfegyelmezettebb, de ugyanakkor most sem tudott / akart olyan produkcióval előállni, amellyel túllépne a zsánersablonokon. Igaz, ez talán nem is az ő feladata lenne. Ideális esetben ugyanis ő képviselné a biztos középszert a hazai közönségfilm világában, azt a szakmai minimumot, ami alá már kínos menni, ám mivel rendezőink és forgatókönyvíróink többsége még az alapokkal sincs tisztában, a filmes diplomáját Angliában és Amerikában szerző Goda messze kiemelkedik a mezőnyből. Vakok között félszemű a király, ahogy azt már az ókori görögök is mondták.