Mesterséges Föld, alternatív világ, időutazás, óriásrobot, világvége. Mark Millar négyrészes sztorijában minden megvan, ami szükséges ahhoz, hogy egy igazán cool, nagyszabású és dögös képregény kerekedjen belőle. Amiből persze tökéletesen hiányzik a logika, a szív és a lélek, de még a józan ész is, viszont ezt már megszokhattuk az írótól. Ami persze nem jelenti azt, hogy meg is bocsátjuk neki.


Mark Millar idén februárban vette át az írói teendőket a Fantasztikus Négyesnél, és hosszú, egybefüggő sztorijának első felvonása a négy részes World’s Greatest, amit a jelenleg is futó The Death of the Invisible Girl követ. A történet szerint a család éppen visszatér egy múltba, egészen pontosan a vadnyugatra tett kirándulásból (ami mellesleg egy feltűnően pofátlan Vissza a jövőbe 3 koppintás – bár biztos van, aki ezt homage-nak tartja, de az nem ismeri Millart), amikor a családfőt, Reedet, vagyis Mr. Fantasticot felkeresi egy régi barátnője, Alyssa. A nő egy kényelmetlen tudományos problémára hívja fel expasija figyelmét: a Föld kevesebb, mint tíz éven belül lakhatatlanná válik, de hé, semmi probléma! Már megvan a megoldás, mielőtt beüt a krach, a teljes népességet átszállítják egy párhuzamos dimenzióba, ahol majd egy mesterségesen felépített Földön fognak lakni (Galaxis útikalauz stopposoknak, valaki?). A gond ott kezdődik, hogy egy Kapitány névre keresztelt, elpusztíthatatlan óriásrobot, amit ennek a világnak a védelmére kreáltak, megbolondul, és ámokfutásba kezd az igazi Földön – és természetesen kizárólag mindenki kedvenc szuperhős-családja állhatja útját.



Lépjünk túl az olyan megválaszolatlan kérdéseken, hogy például mégis mitől gajdul meg a Kapitány, hogy a fenébe képes valaki akár pénzügyileg, akár technológiailag felépíteni egy egész Föld bolygót, hiszen ezekre Millar későbbi történeteiben akár még választ is kaphatunk (bár nem esnék hanyatt a meglepetéstől, ha végül mégsem kapnánk). Foglalkozzunk inkább a sztorival. Az író kitalál egy viszonylag érdekes szituációt, ami ráadásul úgy passzol a Fantasztikus Négyes világába, mint kesztyű a kézre – és mihez kezd vele? Egy óriásrobot elleni, borzasztóan klisés harccá degradálja, ami ráadásul akkora logikai hézagokon szellőzik, amekkorákban az igazi és a mesterséges Föld is elférne egymás mellett.



A Kapitány természetesen a végső, legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan, sebezhetetlen, tökéletes überrobot, Reed mégis padlóra küldi egyetlen szál ütéssel (nesze neked, „nagyszabású” finálé), méghozzá egy zsebéből hipp-hopp előhúzott, roppant röhejes és bosszantó deus ex machina, egy Galactus-verő gépezet segítségével. Továbbá a gyilkolásra beállított Kapitány padlóra küldi a Marvel-univerzum teljes hősállományát X-Menestül, Pókemberestül, Angyalostul, és egyrészt egyikük sem hal bele, másrészt ennek ellenére valahogy a Fantasztikus Négyes mindössze három tagja elég hozzá, hogy állja a sarat az ellenséggel szemben, harmadrészt a hősök a következő képkockán már újra teljes csatarendben támadják a robotot, nekünk meg fittyet kéne hánynunk arra, hogy két másodperccel korábban még félholtan hevertek szerteszét. Borzasztó ötlettelen és unalmas az egész, és hiába erőlködik Millar a coolabbnál coolabb beállításokkal, a dögös füzetvégi cliffhangerekkel, és a Marvel teljes hőspanteonjának – megjegyzem, a kiadó egyéb aktuális történeteit teljesen semmibe vevő – felvonultatásával, a világmegváltás elmarad. De nagyon.



Most kellene valami olyasmit mondanom, hogy „szerencsére Bryan Hitch szokásosan gyönyörű, lenyűgöző látványvilága megmenti a látványosan félreírt képregényt”, de sajnos nem tehetem. Nem mintha a World’s Greatest képei rosszak lennének, nem, inkább csak közepesek, de egy olyan rajzolótól, aki Warren Ellisszel karöltve megteremtette a „szélesvásznú képregény” fogalmát (az Authority felejthetetlen első tizenkét része), ez bizony édeskevés. Hiába dinamikusak az akciók, részletgazdagok a hátterek, hatásos a panelelrendezés, az arcokra rossz ránézni: az hagyján, hogy ha Reed mosolyog, akkor intelligenciája egy értelmi fogyatékos szintjére látszik visszaesni, de nem hittem, hogy valaha megérem a napot, amikor a mainstream amerikai képregény-ipar egyik legnagyobb becsben tartott művésze ténylegesen csúnyának rajzolja meg a Marvel egyik szuperdögös hősnőjét, Sue-t – márpedig így tett. Arról nem is beszélve, hogy a Kapitány egy ízben még csak kétszer nagyobb, mint egy normál ember, két oldallal később meg már minimum tízszer (és ebben semmi költői túlzás nincs) – és egy ilyen mértékű aránytévesztés még egy amatőrtől is csak nehezen volna megbocsátható. Legalább annyit elmondhatunk, hogy Hitch nagyon-nagyon szép hóesést rajzol, gyönyörű pelyhekkel. Igaz, annyira elborítanak mindent, hogy konkrétan nem látni tőlük semmit, de hát minden nem sikerülhet…

Némi vigaszt pusztán néhány mellékszálból nyerhetünk: a rockbandába belépő Fáklya és egy bankrabló szupergonosz-lány románca egészen érdekes, Sue hősnőkből álló jótékonysági csapata aranyos ötlet, a házassági évforduló időutazással egybekötött megünneplése (avagy lássuk, hogy botlottunk egymásba először az utcán tizenhárom évvel ezelőtt) pedig egy igazán frenetikus, észveszejtően romantikus és hihetetlenül bájos jelenet, amit egyetlen más szuperhős-képregényben sem lehetne ilyen szépen eljátszani. De mindez csak aprócska öröm a nagy ürömben, és épphogy elég ahhoz, hogy Millar szörnyetegét ne egy csillaggal rúgjam valagba.




Fantastic Four 554-561 (Marvel, 2008)
Történet: Mark Millar, Rajz: Bryan Hitch