A megértés és a kontroll nyugtalanító hiányában a közösség ugyanazon elhárító mechanizmusokhoz folyamodik, mint amilyeneket Anna Freud definiált az egyénre nézvést. Az frusztráló élményt múlttal, motivációval, formával ruházva fel vetíti ki, hogy vallási és egyéb kulturális szövegek milliárdjaiban büntesse az Ördögöt, vagy büntessen annak képével. Szép is, jó is, hasznos is a pokol tüzén pirult bőrárnyalat, a szarv és a kecskeszakáll, mert ugyan mendemondával racionalizál, mégis megfoghatóvá és elutasíthatóvá teszi a rosszat. A gond csupán az – mint a psziché összes, kényszeresen énvédő stratégiája esetében –, hogy ettől még a probléma marad a régi: az Ördög bennünk lakozik. És akkor a legfélelmetesebb, ha Istent játszik – csak, mert olyanja van.



Na, ilyenkor igaz kiváltképp azoknak a bizonyos utaknak a kifürkészhetetlensége.

George Sluizer rendező Tim Krabbé 1984-es The Golden Egg regényét először, alázatosan képesítő munkája, a Nyomtalanul (a kicsit későbbi, amerikanizált verziótól nagylelkűen tekintsünk el) a groteszk Goethei létösszegzést alig tolerálható cinizmussal döngöli a pofánkba. Raymond Lemorne, a szabatos kémiatanár, a hűséges férj, a gondoskodó apa mintha akkor is jót mívelne, ha netán rosszra törekszik. A legrosszabbra, a „legszörnyűbbre”, méghozzá. Amire nincs szó, amit csak megmutatni lehet.

Pedig látszólag minden világos és egyértelmű, mint a fénytelen alagútban közeledő reflektorcsóva-pár. Raymond szorgos szenvtelenséggel teregeti kifele a lapjait nekünk és Rexnek, akinek három éve elrabolta a kedvesét annál a bizonyos benzinkútnál. Poroszos pedantériával elkészített szendvicsei és hasonlóképp visszautasíthatatlan kávéja között szervírozza a választ takarosfehér Citroen BX-ének volánja mögül. „Szociopata vagyok” – mondja aggasztó simasággal.

Az anyagi indítékokat, az ideológiai meggyőződést elvetni kénytelen néző mélylélektani rekonstrukcióra próbál vetemedni; Sluizer azt látszólag készséggel segítő tényfeltárogatása – és ezáltal maga Raymond – azonban fogás híján pereg ki az ujjaink közül. Raymondnak patológiai értelemben nincs múltja, nincs motivációja, tapasztalása nem traumatikus, késztetése nem aberrált. Unaloműző istenkísértései, gonoszsága mindössze esetleges. Hogy a kisrealista fikció brutálisan diszkrét antagonistája az elme mely bugyrából szívja azt az erőt, ami az emberélet feletti uralom kedvtelésszerű gyakorlását az emberélet iránti totális közönnyel nyitja egybe? Ez az a kérdés, amit Sluizer kifejtettségében is megválaszolatlanul hagy, vászonszakajtó feszültséggel megtöltve majdnem eszköztelen filmjét.

Találó időrend, szolid szimbolika, kevésszámú stilizáció és szívtelen következetességű történetvezetés helyezi árnyékszegény megvilágításba a krimi tárgykört (emberrablás, az esetet kiderítő személy és az elkövető macska-egér viszonya), sok helyütt konyhabölcselkedő, de sosem színpadias hangvétellel. A Nyomtalanul gyógyíthatatlanul relativizáló vizsgálódás jóról, rosszról, sorsról és döntéshozatali szabadságról, jelentéktelenségről és hatalomról, társadalmon kívüliségről és asszimilációról, soha el nem kezdődött és soha be nem fejeződött szerelmekről – egy ördögien felesleges tervről, ami kinek érzelemsivár tompaságot, gondtalan felszínességet, kinek a spirituális összefonódás legkegyetlenebb sértetlenségét biztosítja. Romantikus? Sápasztóan.

A hogyanok és miértek keresőit maga alá temeti a kíváncsiság, a bizonyosság fausti akarása. Csak a műve felett a szociopaták deisztikus elégedettségével merengő Raymond tekintete körvonalazódik. „Ez jó mulatság, férfimunka volt.”

Spoorloos, 1988, holland-francia, rendezte: George Sluizer, írta: Tim Krabbé és George Sluizer, zene: Henni Vrienten .