Garth Ennisnek nagyon bögyében lehet a vallás. Maga a keresztény egyház nemkülönben. Bár ha belegondolunk, alighanem arra jutunk, hogy úgy általában véve az emberiség nagy egésze a bögyében van. Nagyon persze nem lehet érte hibáztatni, sőt, inkább csak dicsérni, amíg a földkerekség szennyesét és perverzióit olyan formában okádja vissza a világ képébe, mint a méltán klasszikus Prédikátor, vagy mint az Avatar kiadónál megjelent, hatrészes minisorozata, a Chronicles of Wormwood. Nem csoda, hogy ilyen kis céghez került, mert bizony megnéztem volna azt a nagy kiadót, amelyiknek erre a képregényre van mersze rányomni a logóját. Bizonyos szempontból ugyanis ez még a Prédikátornál is provokatívabb, így már rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy akit a vallás "arcbarúgása" zavar, ne adj isten sért, az rossz helyen keresi a napi olvasnivalóját. Persze aki így áll a dolgokkal, az mostanra valószínűleg már tudja, hogy Ennisnél eleve rossz helyen keresgél…


Danny Wormwood sikeres, gazdag kábelmogul, van egy dögös csaja, és élvezi az életet. Mellesleg ő az Antikrisztus. De tessék csak nyugodtan elfelejteni az Armageddont, minthogy Danny is megmondta a kénszagú faternak, hogy hova dugja fel magának. Esze ágában sincs ugyanis holmi jóslatoknak engedelmeskedve világvégét hozni az emberiségre, inkább jókat iszogat egy csendes bárban legjobb barátjával, Jézussal (akit Jaynek nevez, és aki szegény kicsit megzápult, mióta egy háborúellenes tüntetésen egy rendőr úgy izomból fejbe csapta) és intelligens, beszélő nyulával, Jimmyvel. Szóval jó fej ő, igaz, barátnője háta mögött nagyban tömi Jeanne d’Arcot, de hát ilyesmi normál emberekkel is előfordul, szóval az Antikrisztusnak ennyit talán megbocsáthatunk. Természetesen apuci nem örül a családi fekete báránynak, és mindent elkövet azért, hogy valami furmányos módon rábírja az Armageddonra.



Lássuk csak, a már említetteken kívül mi van még Ennis „polgárpukkasztó” felirattal ellátott tarsolyában. Egy rosszmodorú bárpultos orrának felcserélése egy másik, még nemesebb szervével, egy perverz pápa, aki a torinói lepelbe fújja az orrát, mennyországba jutó ateisták, muszlimok, zsidók és sátánisták, a teremtésbe beleőrült, megállás nélkül recskázó Isten – ja, és a keresztény egyház alapítását a Sátán ihlette, és azóta is markában szorongatja a Vatikánt. Az egész sorozatról üvölt Ennis cinikus, gonosz humora, olyan, mint egy kisgyerek, aki örömét leli benne, hogy bosszanthatja szüleit, és cinkosan kacsintgat közben társai felé. Úgyhogy akinek tűrőképessége és érzékenysége még elviseli a mindenféle politikai korrektséget pofátlanul magasról leszaró történetet, az minden valószínűség szerint nagyszerűen fog szórakozni Ennis újabb őrült hullámvasútján.



Azt azonban kár lenne tagadni, hogy a nagy show mögött most kevesebb érték és gondolat van, mint a Prédikátor esetében, amit minden perverzitása ellenére sem nevezhettünk öncélúnak. A Chronicles of Wormwood is oda-odacsap persze a kultúrának, a társadalomnak (hogy a vallásnak is, azt már mondani sem kell), szintén kiáll a barátság és a szerelem értékei mellett, és van egy-két ténylegesen szép momentuma és elmélete (például a mennyországba való bekerülés feltételeiről), de ezúttal Ennis célja általában kizárólag a polgárpukkasztás. Bizony, itt-ott érezni is a sorozaton, hogy valami őrült jelenet csak azért került bele, hogy még inkább botrányos legyen, és a mennyországba illetve a pokolba tett (egyébként frenetikus) kiruccanás talán a legjobb példa erre. Vagyis picit elcsúszott az arány, a megbotránkoztatásból most több van, a mögötte lévő tartalomból pedig kevesebb, de hát nem is lehet mindenből Prédikátor, és különben is, kit érdekel, ha egyszerűen így is szétröhögjük magunkat minden második oldalon?



Merthogy a karakterek, a dialógusok, és a köztük felvázolt dinamikus kapcsolatok mind kiválóan működnek, és ezeket a bámulatos pontossággal felépített történetelemeket Ennis mind arra használja, hogy az ember gyarlóságán, ostobaságán, szerencsétlenségén és képmutatásán élcelődjön. A hangsúly ugyan a valláson van, de ugyanúgy megkapja a magáét az egyszerű átlagember is, nem beszélve a popkultúrának kiosztott vidám kis pofonokról (lásd: Jimmy gonosz viccelődése a Star Wars-rajongókkal). Ami a rajzolót illeti, Jacen Burrows, az Avatar „házi művésze” kicsit furcsa választás volt erre a feladatra, ugyanis képeiből nagyrészt hiányzik az a sajátos, abszurd felhang, ami pl. Steve Dillon Prédikátoros munkáját jellemezte, márpedig ehhez a stílushoz az kétségkívül sokkal jobban illik, mint egy hagyományos megközelítés. De ha ettől eltekintünk, akkor ezen a téren sincsenek problémák: a háttereket vegyesen kezeli, néhol elnagyolja, de ahol szerepük van a cselekményben (pl. a mennyország- és a pokolbéli jeleneteknél), ott roppant részletgazdaggá varázsolja őket, az arcokra kiülő érzelmeket pedig nagyon szépen és hatásosan ábrázolja – még Jimmy, a nyúl esetében is, ami pedig nem kis teljesítmény.



Összességében pokoli jó szórakozás a Chronicles of Wormwood, Ennis legjobb szokásának megfelelően röhögve kiforgatja magából a mennyet, a poklot és az emberiséget, mintha csak direkt tesztelné, hogy mennyit vesz be az olvasók gyomra. Nyilván vannak, akik ezt felháborítónak találják, de nyugodtan ismerjék csak be ők is: igenis kellenek olyan alkotók, mint Ennis, akik csakazért sem csinálnak mindent szépen, csendben, rendben és flottul. Néha bele kell rúgni a bilibe, és vigyorogva nézni, ahogy a vizelet szétfolyik a padlón.




Chronicles of Wormwood - 2006-2007, 6. rész. Történet: Garth Ennis. Rajz: Jacon Burrows. Kiadó: Avatar Press.