A kamaszfilmek mindig is fontosak voltak - főleg a kamaszoknak. Ma, mikor a Már megint újra Amerikai Pite3- koppintások és semmiről nem szóló amerikai sorozatok (Narancsvidék, Smallville) foglalkoznak a témával, pillantsunk vissza egy tipikus ’80-as évekbeli tinifilmre.

A sztori szerint Gary Wallace és Wyatt Donally az iskola két számkivetettje. Ezt megelégelve komputerrel megteremtik és életre keltik maguknak az ideális nőt. Lisa, a teremtmény, önállósul, sőt ő kezdi irányítani a fiúk életét.



A tinifilmek a második világháború után váltak fontosabbá, hogy a szülők a tévé előtt ültek- a kamaszok inkább elmentek a szülők Chevy-jével egy közeli autósmoziba. Eleinte csak kamasz főszereplőket tettek a jól bevált karakterek helyett (ifjú Farkasember, ifjú Frankenstein), de a polgári életben is megjelenő deviáns viselkedésformák miatt a kamasz- és fiatal felnőttkor problémái is terítékre kerültek, (A vad, Haragban a világgal). A lázadás lett a jelszó – akár polgárpukkasztás árán is. A hetvenes évektől lett fontos, hogy a film a kamaszkorral, mint problémáival foglalkozzon. A pattanások, randik, szemét osztálytársak szentháromsága gyakran előkerült, leöntve különböző mázakkal, pl. Grease.

Ebben a legtovább John Hughes jutott – már a nyolcvanas években –, aki a 16 szál gyertyával megteremtette azt a hangvételt, aminek segítségével ismerte és értette a Chicago környéki WASP kamaszok problémáit. A siker a Nulladik órával ütött be – rá fél évre kijön jelen recenzióm tárgya is. A közismerten gyorsan dolgozó írónak (jelen film forgatókönyvét 2, azaz kettő nap alatt írta meg) kisujjában vannak a figurái. (Maga az alapötlet adott volt – egy hasoncímű, ’51-ben megjelent képregény-antológiából származik).

És hogy mi lehet Hughes titka? Szereti a hőseit. Akik kicsit lázadni akarnak (hangsúly a kicsi-n), ki akarnak szabadulni a szülői fennhatóság alól, hogy a saját útjukat járják – és aztán visszatérjenek a biztonságos szülői házba. De még ez a kis szabadság sem adatik meg nekik, így maguk találnak ki ilyen-olyan megoldásokat.

A teljesen nyilvánvaló párhuzamok mellett (Frankenstein, I Dream of Jeannie), olyan előképeket találhatunk, amik nem teljesen nyilvánvalóak. Fontosnak tartom a Tront (’82), amiből jöhetett az önálló életre kelt program teóriája, Az utolsó csillagharcos (’84) kamasz hősei, de a Mary Poppins (’64) nevelőnője sem tűnik túl erőltetettnek.

A filmet nézve elgondolkodtató, hogy milyen invenciózus volt a filmkészítés a nyolcvanas években. Akkor még el akartuk képzelni, milyen lesz, milyen lehet a jövő – ma kit érdekel? A nyolcvanas évek elején a negatív utópiák sora jött el (pl. Mad Max, Menekülés New Yorkból), de Gorbacsov felbukkanásával egyszerre felesleges lett félni a Szovjetuniótól és a hidegháborútól. Jött egy röpke kegyelmi időszak, mikor a filmkészítésnek még eleme volt a jövőbe vetett hit. Talán sejtettük, hogy nem lesznek akaratunknak engedelmeskedő robotszolgák, hogy a számítógép minden problémánkat megoldja, de hihettünk benne, hogy ha mi nem is, de azok ott Nyugaton csak megoldják ezeket is. De a ’90-es évekre fontosabbak lettek más, jelenkori gondok- kisebbségek (’92-es Rodney King-ügy), környezetvédelem, bevándorlás – így a jövőkutatást hátrább sorolták.



Mivel a producerek egyre-másra csaptak le Hughes forgatókönyveire, néhányat meg is rendezhetett. Ő szeretett ugyanazokkal a színészekkel dolgozni, akiket ezért beskatulyáztak („rat pack”- csoport), de tartós sikernek egyikük sem örülhetett. (Mitchell-Smith ma angolt oktat egy texasi egyetemen, Hall legutóbb A sötét lovagban játszott egy riportert.) És hogy szaporítsuk a sikertelen színészek sorát: Kelly Le Brock aztán Mrs. Steven Seagal lett, majd az se, DE a filmtörténet leggecibb bátyjának szerepében Bill Paxton ellopja a show-t. Hollywood kegyetlen. (Na és külön csillag jár az olyan mellékszereplő-gárdáért, amiben benne van Robert Downey Jr., Vernon Wells és persze Michael Berryman).

A fényképezés és a vágás akciófilmes, de ez nem megy a történet kárára. A filmben látható programozás és a trükkök a kor színvonalának megfelelőek, azaz mára elavultak. A főcímdalt a Danny Elfmant is a soraiban tudó Oingo Boingora bízták - maga a soundtrack olyan neveket vonultat fel, mint Kim Wilde, Van Halen, OMD. Stílusos.

Az Hughes-filmek közül ez simul bele legjobban a nyolcvanas évekbe, ez kötődik ezer szállal hozzá – és ezért nem nevezhető remekműnek (akkor már a Nulladik óra vagy a Meglógtam a Ferrarival). De kellemes szórakozás mindenkor.




Weird Science. USA 1985. Írta és rendezte: John Hughes. Producer: Joel Silver. Fényképezte: Matthew F. Leonetti. Zene: Ira Newborn. Szereplők: Anthony Michael Hall,  Ilan Mitchell- Smith, Kelly Le Brock, Bill Paxton és mások.